Veöreös Imre: János levelei (Budapest, 1998)

JÁNOS ELSŐ LEVELE

folytán jött életre. Isten lénye olyan mélyen meghatározza a hivő ember személyét és magatartását, hogy mintegy magától következik Isten akaratának cselekvése az életében, Jézushoz hasonlóan, de ez nem megy erkölcsi erőfeszítés nélkül. Ezért az egész mondatnak felszólító jellege van. Nem kell részleteznem, menynyire beleillik ez a gondolat az Üjszövetség egészébe, s mennyire hasonlít — csak más képzetek alkalmazásával — Pál apostol etikájához. (3,1) „Nézzétek, mekkora szeretetet ajándékozott nekünk az Atya, hogy Isten gyermekeinek neveztetünk, és azok vagyunk." Ez a mondat a legjobb magyarázat az „Istentől nemzés" előző fogalmára. Azt fejezi ki az újszerű képzettel a levélíró, hogy Isten nemcsak adoptált, gyermekeinek fogadott minket, ahogyan azt a korábbi újszövetségi iratok hangsúlyozták, hanem ennél többről van szó: lényegszerűen Isten gyermekei vagyunk. Ezzel azonban nem lett isteni természet részesévé a hivő. Ezt a félreértést a következő vers teljesen kizárja. A keresztyén ember valóságos istengyermekségét a benne megmaradó „kenet" (lásd 2,20-nál), illetve az Isten „magja" jelenti (erre 3,9-nél térünk vissza). A hivő emberben az „isteni" nem ő maga, az új énje vagy természete, hanem a benne lakozó Szentlélek. Egybecsendül ez a jánosi gondolat Pál apostol szavával: „... fiúság lelkét vettétek, amellyel kiáltjuk: Abba, Atyánk! Maga a (Szent) Lélek tesz tanúságot a lelkünkkel együtt, hogy Isten gyermekei vagyunk" (R 8,15—16). Ebben a tényben Isten irántunk való nagy szeretete jelentkezik. Az ő szeretetét kaptuk ajándékba istengyermekségünkkel. Isten szeretete mozgatta a titokzatos és mégis valóságos, ezen a földön végbement folyamatot, amelynek eredményeként Isten gyermekei lettünk a hitben és a szeretetben. Sőt Isten szeretete hatja át a kezdet folytatását is, az olvasók jelenét. Isten gyermekének lenni annyit jelent, mint Isten szeretetében részesülni. Az „ajándékozott" (adott) szó görög igealakja múltbeli cselekményt jelöl, amelynek hatása a jelenbe ér. A vers arra figyelmeztet, hogy akik megtapasztalták Isten szeretetét, ámuljanak el rajta hálaadó lélekkel, és töltse meg őket annak boldogító tudata. Ebbe az irányba mutat a gondolatmenetben zárójelbe kívánkozó rövid megjegyzés: „Azért nem ismer minket a világ, mert nem ismerte meg őt". Az Istentől származásnak nincs külső ismertetőjele. A hivő keresztyének egzisztenciájában végbement 125