Pálfy Miklós: Jeremiás próféta könyvének magyarázata. I. 1–25:14 (Budapest, 1965)

Jójákím király uralkodása alatt 7—20. f

13 Izráel reménysége, óh URam! Akik elhagynak, mind megszégyenülnek és Tőled elhajlókat a földre jegyzik föl, mert elhagyták az élővizek kútfejét, az URat. 1 Vö. Zsi 80 : 2k, És 6. — 2 Zs. 46 : 5, 47 : 9, 48 : Zkk, 76 : 2, 93 : 2, És 60 :13. A bölcsesség irodalom iskolájának nemzetközi jellege volt és az a kor, amelyben a „bölcsesség" a zsidóságban virágzott, az akkori idők felvilágosodottságának a korszaka volt. A képzett „bölcsek", tanítók azonban nem szakadtak el nemzeti jellegüktől és hitük talajától sem. Éppen az adta meg ennek az irányzatnak a savát-borsát, hogy nyitottak voltak a világ iránt és szerették hazájukat. Sionra és az istentiszteletre a bölcsesség tanítója is hivő tisztelettel tekintett. Jeremiás átveszi ezeket a gondolatokat a gyülekezeti hagyományból és a 12. versben szimbolikusan mondja el, hogy prófétai hivatásában Isten a mindene. A 13. versben pedig magához a jelenlevő Istenhez fordul, aki Izráel Istene, Izráel reménysége. Egyúttal vallást tesz a gyülekezet mellett is Jeremiás, szolidaritást vállalva vele. Az a gondolat, hogy az Istentől elpártolt bűnösöket a „földre jegyzik föl", arra a gyülekezeti szokásra megy vissza, hogy a szövetség gyülekezetéből kizárandók nevét szimbolikusan a földre jegyzik föl, ahol eltaposható, eltüntethető. A PRÓFÉTA ISTEN OLTALMÁT KÉRI 17:14-18 14 Gyógyíts meg

1 URam, akkor meggyógyulok, szabadíts meg, akkor megszabadulok, hiszen Te vagy a dicséretem!

2 15 Ök ugyan azt mondják nekem: Hol van az ÜR igéje?

3 Jöjjön már! 16 De nem vonakodtam, hogy pásztorod maradjak, és a végzetes napot nem kívántam. 188.