Pálfy Miklós: Jeremiás próféta könyvének magyarázata. I. 1–25:14 (Budapest, 1965)

Jójákím király uralkodása alatt 7—20. f

ígéret a hazatérésről (14—15). — Ez az üdvjövendölés, amely azután megismétlődik 23:7k-ban is, világos példa arra, hogy a későbbi kor a gyülekezet igényének megfelelően a zsinagógiai istentiszteletben a súlyosan fenyegető szavakhoz „ígéretes" igéket fűzött, mert így tudták újból talpra állítani a megszomorodott szívű embereket. Ez a jövendölés már föltételezi a fogságot. * Jeremiás prófétai magatartása egyre jobban elmélyítette a szakadékot közte és honfitársai között és egyre közelebb került a prófétai szolgálatnak ahhoz a mértékéhez, amiről Isten már eddig is olyan sokszor beszélt neki. Emberileg meg tudjuk érteni minden panaszát. Isten a teljes egyedüllétet adta osztályrészévé (15:15). Már magában véve is igen keménynek érezte Jeremiás a látnók sorsát. Gyakran kellett úgy tennie, mint Elizeus Hazáéi előtt: „Isten embere mereven bámult maga elé és sírt" (2Kir 8:11). Boldog szülők, gondtalanul játszadozó gyermekek láttán mindig arra kellett gondolnia, hogy ezek mind az ellenség kezébe kerülnek. Gyászmenetet látott? — Arra gondolt, hogy most már a halál végtelen menete jelent meg lelki szeme előtt! Vidám szórakozás láttán el kellett fordítania a fejét és arra gondolnia, hogy éppen az utolsó vidám dalt énekelték-e el az emberek. És Isten még ennél is nagyobb feladatok elé állította prófétáját: Nem volt szabad érintkeznie az emberekkel és föl kellett hagynia könyörgő imádságaival a gyülekezetért (11:14). Pedig talán éppen az illett volna Jeremiáshoz mint prófétai egyéniséghez, hogy együtt sírjon a sírókkal és együtt nevessen a nevetőkkel. Ehelyett meg kellett tagadnia legemberibb érzelmeit. Ügy kellett élnie, mint valami élő tilalomfa, kerülve az embereket és kerülve az emberektől. Lemond a házasságról, mert látja a véget mint Pál apostol és az őskeresztyének (lKor 7:26), de reálisabban! Jeremiás azonban vállalt mindent, hogy megmentse a reá bízott lelkeket. Lépésről-lépésre áldozta föl magát népéért. Az anatóti merénylet után elveszítette otthonát, a családi kötelékek szinte teljesen megszűntek és most azt halljuk, hogy senkit sem tekinthet a magáénak: A nem rokonok közül sem 180.