Pálfy Miklós: A Zsoltárok könyve (Budapest, 1964)

Válogatott zsoltárok magyarázata - 2. zsoltár

45; Róm 9:21). Az egyiptomi trónralépési szertartásban szimbolikusan cserépedényeket zúzott szét a fáraó, amelyeken rajta volt az idegen nemzetek neve. A mezopotámiai uralkodó is úgy zúzza szét a nemzeteket, mint cserépdarabokat. Ma már nehéz megállapítani, hogy mennyi rokonság van a környező népek trónralépési proklamációi és e között a kijelentés között. Csak annyit tudunk mondani, hogy itt, ebben a kijelentésben ígéret és ítélet van: Az élő Isten kezébe kerül, aki ellentáll vagy föllázad a „Fiú" ellen. A „Fiú" kezében van az „Atya" minden bírói hatalma az adoptálás alapján és után. Az intelem (10—12). — Az utolsó szakaszban arra int a zsoltár, hogy engedelmeskedjünk Istennek és Fölkentjének, hiszen Sión királya mögött a világ Ura van, az élő Isten, a Teremtő, a mennyei Király, aki féltékenyen őrködik „kölcsönadott" hatalmán. Ezért kell „észhez térniök" és félelemmel szolgálniok az Urat". (Vö. Pálfy, Istenfélelem, 120). A 11. vers második sorát a kommentárok legtöbbször korrigálják erre a szövegre: „Csókoljátok remegve a lábát!" — és arra hivatkoznak, hogy a lábcsók (babilóniai és egyiptomi példák nyomán!) a legnagyobb tiszteletadás volt abban az időben. Ha azonban a Szentírás egészének az összefüggésében értjük a masoretikus szöveget (Zs 100:2, Ex 23:25, Deut 10:12, 17:16, Péld 16:12, Fii 2:12—13, Zsid 12:28), akkor meg kell hagynunk a szöveget a maga dialektikus feszültségében. Maga Luther elmondja, hogy sokáig gyűlölte a 2. zsoltár 11. versét. Nem szívesen hallotta, hogy Istentől félnünk kell, mert nem ismerte még az öröm, a reménység és bizalom kapcsolatát a félelemmel. Ez a félelmetes Isten ugyanis nemcsak a szigorú bíró, hanem a szerető mennyei Atya is. A harag Istene egy a szeretet Istenével, de úgy, hogy a harag mindig realitás marad Istenben. Mindkettő örök vonása Istennek, de mégis úgy, hogy az ember a harag Istenétől a szeretet Istenéhez menekül, abba kapaszkodik, benne bízik gyermeki ragaszkodással. A haragvó, az embert elvető Istentől való félelem tehát csak átmeneti pont a Szentírásban a hitre, a bizodalmas hitre, a fidutiara, amelyből azonban sohasem hiányzik a szent félelem: „ ... félelemmel és rettegéssel vigyétek véghez a ti idvességteket; Mert Isten az, aki munkálja bennetek mind az akarást, mind a munkálást jókedvéből" 30