Karner Károly: A testté lett Ige. János evangéliuma (Budapest, 1950)

Az Ige testté lett (1,1-18)

volna alá az Atyánál öröktől fogva meglévő isteni létformájából, hogy ezzel alacsonyabbrendű létformát vállalt volna. Az evangéliumban gyökerező gondolkodás számára a testi — emberi — létforma nem alacsonyabbrendű az isteni — szellemi — létformához viszonyítva, úgyhogy az előbbit az utóbbi érdekében le kellene győzni vagy aszkézissel meg kellene ölni. Isten avval becsüli meg és emeli fel teremtményét, az embert, hogy az Ige emberré lett, mint ember élt és halt meg és megdicsőülésében is megmarad annak, akivé az incarnatioban lett. Paradox és emberi gondolkodásunk számára azonban kifürkészhetetlen titok, hogy az örökkévaló Ige lett, noha fentebb azt olvastuk róla: „Isten volt". Az emberi gondolkodás, különösen a görög filozófia emlőin nevelkedett vallásbölcselet. Istent mindig változhatatlannak tudta. Istennél nem lehet szó arról, hogy létrejön, vagy hogy „lesz". Az Ige mégis emberré „lett". Ez más szóval azt jelenti, hogy az örökkévaló Ige, aki Isten volt s ezért fölötte van minden időnek és változásnak, időbelivé lett, alávetette magát a tér és idő korlátjainak, — „megüresítette magát, szolgai formát vévén fel", — ahogyan Pál apostol mondja (Fii. 2, 7). Aki az idő és a tér korlátjai közt mozog, az alá van vetve a mulandóság és a halál hatalmainak. Az Isten Fia, aki asszonytól született és törvény alá tétetett (Gal. 4, 4), így lett emberré és vállalta a teljes emberi sorsot: a halált is. Aki Istennél volt és Vele elválaszthatatlan közösségben élt, emberré lett teljesen, maradéktalanul, úgyannyira, hogy testében hordozta még az Istentől való elszakadásnak a bélyegét, a halált is. A gyarló, a mulandóságnak alávetett, a halál bélyegével megbélyegzett ember- létformájában Isten örökkévaló Igéje „lakozott közöttünk". A görög ige (¿aioívw0€v) pontosan annyit jelent, mint „sátrat vert", „sátorozott" mi közöttünk. Hangformája, pontosabban mássalhangzói pedig emlékeztetnek arra a héber igére („sákán": a héber és a görög igében s, illetve sz, k, n, a mássalhangzók), amellyel már az Ószövetség Istennek a templomban való lakozását jelölte meg. „íme, eljövök és lakozom te közötted," — ígéri az Űr Isten az Ószövetségben (Zak. 2, 10). A Jelenések könyvének látnoka pedig arról a mennyei Jeruzsálemről ír, mely alászáll a földre és amelyben beteljesedik Ez. 37, 27., Joel 3, 17. ígérete, hogy t. i. „az Isten sátora az emberekkel van, és velők lakozik, és azok az ő népei lesznek, és maga az Isten lesz velők, az ő Istenök" (Jel. 21, 3). A testté lett örökkévaló Igében Istennek a „sátora" a templomban való lakozása jött el „közénk". Ami az ótestámentomi gyülekezet számára a jeruzsálemi templom, t. i. Isten felfoghatatlanul titokzatos és kegyelmes jelenlétének a helye, az mind testet öltött valósággá lett az újszövetségi gyülekezet számára Jézus Krisztusban: „A templomnál nagyobb van itt" (Mát. 12, 6). „Aki engem Iát, azt látja, aki engem küldött," — olvassuk az evangéliumban (12, 45, v. ö. 14, 9). Istennek végére járhatatlanul gazdag kegyelme, bennünket, bűnös embereket magához ölelő szeretete lakozott „közöttünk" a testet öltött Igében. Az evangélista a tanítványok körére, tágabb értelemben pedig a gyülekezetre gondol, amikor azt írja, hogy az Ige „mi közöttünk" lakozott. Ez a többesszámú első személy folytatódik a mondat harmadik tagjában is: „És mi láttuk az ő dicsőségét, mint az Atya Egyszülöttjének dicsőségét, telve kegyelemmel és igazsággal". „Mi láttuk" — telve van ez a megállapítás a tanítványi visszaemlékezésnek az áhítatával és a 32