Karner Károly: A testté lett Ige. János evangéliuma (Budapest, 1950)

„A világosság fénylik a sötétségben" (2 — 12. fejezet)

az ember sorsa, nem úgy, mint a most futó időben, amikor úgy gondoljuk és érezzük, hogy amit elmulasztottunk, azt még pótolhatjuk, s amit elhibáztunk, azt még helyrehozhatjuk. Abban az órában végérvényesen dől el sorsunk és nincs már mód sem mulasztottak pótlására, sem hibák és bűnök megbánására, helyrehozatalára. De ugyanebbe a helyzetbe kerülünk akkor is, amikor megszólal Jézus. Ö az Ember Fia, akit Isten küldött: ebben az évben összefutnak az ószövetségi ígéret szálai. De Ő az Emberfia nemcsak az ószövetségi ígéretnek, kiváltképpen Dán. 7, 13 kk. értelmében, hanem „örökkévaló hatalma" azt jelenti, hogy isteni életet ajándékoz és ítéletet tart. így benne Isten közeledik hozzánk és hívó hangjában maga Isten szól. Istennek a hívása pedig egyszeri, végleges és visszahozhatatlan alkalom. Ezért válik az az óra, melyben Jézus megszólal végső, „eszkatológikus" „most"-tá. Ezért terjed túl ez a hívó szó a földi világon: Meghallják a „halottak"; azok is, akik élni látszanak, de csak „nevük az, hogy élnek, pedig a valóságban halottak" (Jel. 3, 1). Jézus szava ítéletté válik minden emberi látszat-élet, minden emberi tülekedés, gazdasági és szellemi élet fölött, sőt minden ú. n. vallási és egyházi élet fölött is. Élet mindezek számára csak akkor van, ha meghallják Jézus hívó hangját az eszkatológikus „most" órájában és azt hittel fogadják. De elkövetkezik az „óra" azok számára és meghallják Jézus hívó szavát azok is, akik a sírokban vannak, hogy előjöjjenek sírjaikból: akik jót cselekedtek, hogy feltámadjanak (örök) életre, s akik rosszat cselekedtek, hogy feltámadjanak ítéletre, azaz elvegyék a megérdemelt kárhozatot. Ami az eszkatológikus „most" órájában nemcsak a világ, hanem még a hívők számára is láthatatlanul megy végbe, az akkor, abban az órában nyilvánvalóvá, láthatóvá lesz. Az életet azok nyerik el, akik Jézus hívó szavát hittel fogadják: Pál apostol ezt úgy fejezi ki hogy hit által igazulunk meg. Az ítéletben pedig azok támadnak fel az élet feltámadására, akik jót cselekedtek. Pál apostol ezt úgy fejezi ki, hogy „nem a törvény hallgatói igazak Isten előtt, hanem a törvény cselekvői igazulnak majd meg" (Róm. 2, 13). A kettő: a „hit" és „a jó cselekedetek" egymástól elválaszthatatlanok, mivel Krisztus hívó szavának hittel-való meghallása a „jó cselekedetekében, azaz a megújult életben, a „felülről születésben" válik valósággá és Istennek tetsző életet élni, „jót cselekedni" csak az tud, aki neki engedelmeskedik, a hit által neki szolgál. Ennek a gondolatsornak a lezárásaként ismétli meg Krisztus azt, amit már a 19. vs. is hangsúlyozott: a Fiú nem cselekedhetik semmit sem magától. Ebben az összefüggésben ez azt jelenti, hogy nem „magától" ítél, hanem „amint hallja", azaz Istennel való egységben. Ez éppen a biztosítéka annak, hogy ítélete „igaz", azaz az egyetlen igazi, Istentől rendelt és igazságos ítélet. Mert evvel az ítélettel sem keresi saját akaratának az érvényesítését, hanem Isten akaratát viszi véghez és teljesíti be. Ha én magam teszek tanúbizonyságot magamról, az én tanú- : bizonyságom nem igaz. Más az, aki tanúbizonyságot tesz rólam: tu- : dom, hogy az a tanúbizonyság igaz, melyet rólam tesz. Ti követeket : küldöttetek Jánoshoz s ő tanúbizonyságot tett az igazság javára. Én : nem embertől nyerem a tanúbizonyságot. Ezeket pedig azért mondom, hogy üdvösséget nyerjetek. Ö fáklya volt, mely ég és világít, de ti csak örvendezni akartatok ideig-óráig a fényében. Én azonban ; nagyobb tanúbizonysággal rendelkezem, mint [amilyen volt] János. 27. 28. 29. 30. 31. 32. 33. 34. 35. 36. •89