Karner Károly: A testté lett Ige. János evangéliuma (Budapest, 1950)

„A világosság fénylik a sötétségben" (2 — 12. fejezet)

37. 38. 39. 40. 41. 42. 43. 44. 45. 46. 47. 31. 32. 33. Azok a cselekedetek, melyeknek elvégzését az Atya nekem adta át, ezek az általam véghezvitt cselekedetek tesznek tanúbizonyságot rólam [vagyis arról], hogy az Atya küldött engem. Aki küldött engem, maga az Atya tett tanúbizonyságot rólam. Sem hangját nem halottátok sohasem, sem ábrázatát nem láttátok, és igéje sem a tiétek úgy, hogy megmarad bennetek, mert nem hisztek annak, akit ő küldött. Ti tanulmányozzátok az írást, mert úgy vélitek, hogy benne van örök életetek. Pedig az rólam tesz tanúbizonyságot és mégsem akartok hozzám jönni, hogy életetek legyen. Nem fogadok el dicsőséget emberektől, sőt, olyanoknak ismertelek meg titeket, hogy nincs bennetek szeretet Isten iránt. Atyám nevében jöttem s nem fogadtok be engemet. Ha majd más valaki a saját nevében jön, azt majd befogadjátok. Hogyan tudnátok hinni ti, akik egymástól fogadtok el dicsőséget, de nem keresitek azt a dicsőséget, mely egyedül Istentől van?! Ne gondoljátok, hogy én emelek vádat ellenetek az Atyánál. Van, aki vádol titeket, Mózes, akiben reménykedtek. Ha hinnétek Mózesnek, hinnétek nekem is: mert 5 rólam írt. Ha az ő írásainak nem hisztek, mimódon hinnétek az én beszédeimnek. Jézusnak az atyához való viszonya s az igény, amely benne rejlik, veti fel azt a kérdést, hogy milyen igazolás támaszthatja alá vagy — ha a bíróság előtti tárgyalásra gondolunk, — milyen tanúbizonyság igazolja hitelt érdemlő módon Jézus igényét. A következő 31—40. vs.-ek erről a tanúbizonyságról szólnak. Jézus ezt a tanúbizonyságot nem emberektől kapja. De nem fogad el emberektől „dicsőséget", „hírnevet". Vagyis nem törekszik arra, hogy emberek ismerjék őt el és hogy embereknnél tegyen szert hírnévre. Erről szólnak a 41—47. vs.-ek. Mivel tudja Jézus hitelt érdemlő módon igazolni igényét? — ez alapvető minden zsidó számára. Eddig csak Jézus szólt: ez tanúbizonyság önmagáról. De ez a tanúbizonyság „nem igaz", azaz nem érvényes, amennyiben az emberi gondolkodás minden igény igazolására az igényen kívül álló, független tanúkat keres. „Más az, aki rólam tanúbizonyságot tesz": a következő fejtegetésnek alapvető szempontja az, hogy ez a „más" és végső eredményben egyetlen „tanú" Jézus mellett az Atya. Akkor is, amikor a Jézus által véghezvitt cselekedetekről van szó, tulajdonképpen az Atya tanúságtétele szólal meg, mert hiszen ezeket a cselekedeteket az Atya „adja" neki. Mivel pedig az Atya tanúbizonysága Jézuson keresztül szólal meg, azért mondhatja Jézus más összefüggésben — első látszatra 5, 31 szavaival ellentétben, — hogy az ő tanúbizonysága saját magáról igaz (8, 14). Az Atya tanúbizonyságtételéről „tudja" Jézus, hogy az igaz. Emberileg nem „fogható" ez a tanúságtétel: ebben megnyilatkozik a kinyilatkoztatásnak az az alapvető jellege, hogy nem igazolható semilyen formában sem tanúkkal, nem tehető racionálissá, nem lehet logikai érvénnyel bizonyítani, nem lehet érvényét erkölcsi elkötelezéssel kimutatni. Nem szolgáltatja ki magát nekünk embereknek, nem olvad bele úgy a világba, hogy annak részévé válnék, mindig megmarad csodának: igaz voltát csak a hitben ismerhetjük fel, mert a hitben Isten a saját Lelkével világosít meg bennünket. Emberileg lehetne gondolni Keresztelő János tanúbizonyságára. A •90