Karner Károly: A testté lett Ige. János evangéliuma (Budapest, 1950)

„A világosság fénylik a sötétségben" (2 — 12. fejezet)

25. 26. elé állít, hogy engedelmeskedjem ennek a hívásnak s ebben az engedel­mességben megújuljon az életem, — akkor, ha elfogadom ezt az igét, valóban „hiszek". Arról, aki az igét így fogadja és ilyen értelemben hisz, mondja Krisztus igéje, hogy „örök élete van". Ez újból két irányban nyer megvilágítást. Egyfelől az, aki hisz, „nem megy ítéletre". ítélet az Isten­től és Krisztustól való végleges és visszavonhatatlan elválasztatás, ill. el­választottság. Aki hisz, Istennél és Krisztusnál van, azt már nem szakít­hatja el semmi Istennek a Krisztusban kinyilatkoztatott szeretetétől (Róm. 8, 39), vagyis túl van már az ítéleten, hiszen örök élete van. Ez másfelől azt is jelenti, hogy „átment a halálból az életre". A halál az Istentől elszakítottságunk nyomorúsága, vagy más szóval az, hogy e vi­lágban, mint ennek a világnak a tagjai élünk. De amikor halljuk az igét s annak engedelmeskedünk, amikor hitünk döntésével Isten Istenünkké, Krisztus pedig Urunkká válik, akkor új élet nyílik meg számunkra, mintegy belénk áramlik Isten örökkévaló élete, kiszabadulunk e világnak, a halálnak a hatalmából és átmegyünk a halálból az életre. Ezt az életet, az örök életet nem úgy nyerjük el, mint valami csodálatos életet ifjító varázsitalt, amely fizikai létünket újítja meg, megakasztja pl. az örege­dés természetes életfolyamatát, noha Istennek az életújító hatalma egész egzisztenciánkat megragadja és megújítja. Ez az élet valósággá szá­munkra a hitnek mindig új, Istenhez ragaszkodó döntésében válik. Ezzel a döntéssel mindig újból Isten hatalmába kerülünk, ő lesz „királyunkká", szolgálatába állít bennünket és lényünk kitárul Isten örökkévaló életé­nek a befogadásává, a „halál teste" is az örök élet edényévé válik. Egy második ünnepélyesen bevezetett nyilatkozat Krisztus életet adó hatalmát úgy írja le, mint csodálatos eszkatológikus jelent. Az isteni ki­nyilatkoztatásnak a csodálatos órája nemcsak olyan értelemben jött el, hogy valóra válik Isten Lélekben és igazságban való imádása (v. ö. 4, 23), ha­nem olyan értelemben is, hogy a kinyilatkoztatást hozó Krisztus hangja elhatol a halottakhoz is és akik azt hallják, életet nyernek. „Eljön az óra", a közkeletű messiási várakozás szerint ez majd egyszer, az idők végén következik be. Jézus azt hirdeti, hogy ez az óra „most van". Ez nem azt jelenti, hogy Jézusnál — legalább is a negyedik evangélista tu­dósítása szerint — a közkeletű messiási várakozás spirituálizálódnék vagy éppenséggel a lélekbe helyeződnék át, lelki folyamattá válnék az, amit eredetileg térben és időben lejátszódó eseménynek képzeltek el. így kellene érteni ezeket az igéket akkor, ha az a „most", mely Jézus igé­jében felhangzik, független volna, ill. függetlenülne Jézustól és tanítá­sában, mint valami önmagában érvényes („filozófiai") „igazság" volna hoz­záférhető. Azonban a Jézus hirdette örök élethez nem valamilyen „taní­tásinak vagy ,,igazság"-nak az elsajátítása és elfogadása révén lehet hozzáférni. Ez az „élet" nem valamilyen önmagában érvényes, „idő­fölötti" „eszme", amely a benne levő igazságtartalomnál fogva valósul meg. Ezt az életet csak ajándékképpen nyerjük el. Ezért életet csak az adhat, akinek „önmagában", azaz őseredeti módon, minden feltételtől függetlenül van élete: csak Isten, aki maga az élet forrása, adhat életet és az a Fiú, aki Istennel való egységében maga is „önmagában való éle­tet" nyert (v. ö. 1, 4 és annak értelmezését 23. lap!). Ezért állítja igéje, hívó hangja az embert — és pedig a halottakat is! — az eszkatológikus „most" végérvényes és visszavonhatatlan döntése elé. Az az „óra", mely nek elkövetkezését a messiási várakozás ígéri, abban különbözik min­den földi órától, hogy akkor végérvényesen és visszavonhatatlanul eldől •88

Next

/
Oldalképek
Tartalom