Karner Károly: A testté lett Ige. János evangéliuma (Budapest, 1950)

„A világosság fénylik a sötétségben" (2 — 12. fejezet)

"l 30. 31. 32. 34. 35. gyülekezet. Az a kép, hogy a gyülekezet Isten menyasszonya annak a révén vált közkeletűvé, hogy az Énekek énekét allegorikus értelemben Izráelre vonatkoztatták. Jézus szavai közt ez a kép már megtalálható Mát. 25, 1—13 példázatában, azután v. ö. Jel. 21, 9. A vőlegény és menyasszony— Krisztus és a gyülekezet — mellett a Keresztelő „a vőlegény barátja", azaz a násznagy, aki az egybekelés előtt közvetít a vőlegény és a menyasszony családjai között. A násznagy „örvendezve örül, mikor hallja a vőlegény hangját", a vőlegény örömkiáltását, mellyel a menyaszszonyt fogadja. „Ez az én örömöm immár beteljesedett," — mondja a Keresztelő. A Keresztelő prófétai nagysága jelentkezik ezekben a szavakban. Az öröm itt teljesen függetlenült emberi törekvésektől, emberi vágytól és céloktól, sőt emberi boldogságérzéstől is. Emberi örömünkbe valamiképpen mindig belejátszik az elért siker és eredmény fölötti megelégedettség tudata. János örömét teljessé az teszi, hogy Krisztus hívja gyülekezetét s hogy a gyülekezet rátalált Messiására. Ez a prófétai öröm teljesen letesz arról, hogy küldetésén túl a próféta maga is akarjon „valami" lenni. Mikor küldetését teljesítette, átadja helyét annak, aki Isten akarata szerint teljesíti messiási hivatását. „Neki növekednie kell, nekem pedig kisebbednem". A szavak képe a csillagok járására, pontosabban a növekvő és fogyó holdra utal, vagy arra, hogy a felkelő nappal szemben a fogyó holdnak egyre jobban el kell halványodnia. Jézussal, a Messiás csillagának a felragyogásával szemben így kell a Keresztelőnek egyre inkább elhalványodnia, sőt elapadnia. A 31—36. vs.-ek folytatják a Keresztelő bizonyságtételét, de úgy, hogy az előző versek számára megadott történeti keret szétesik, sőt a 32. vs. („Az ő tanilbizonyságát senki sem fogadja el") szinte ellentmondani látszik a 26. vs.-nek („mindenki őt keresi fel"). Ebben is az a tény jelentkezik, hogy a Keresztelő tanúbizonyságát az evangélista a gyülekezet tapasztalatának felhasználásával formulázza. A következő versek középpontjában egyébként teljesen Krisztus méltósága áll. Ö az, aki „felülről", azaz Istentől jön s éppen ezért rangban és méltóságban „mindenkinél feljebb való". Az összefüggés szerint ez elsősorban arra vonatkozik, hogy Krisztus fölötte áll a Keresztelőnek. A gyülekezet e szavakból megérti, hogy Krisztus méltósága minden földi, sőt minden prófétai vagy akár azt meghaladó méltóságnál is feljebb való. Mert Krisztus egyedül az, aki „felülről jön". Mindenki mással szemben egyedül ő az, „aki a mennyből jön". Mindenki más ,,a földről való", a földiek közé tartozik s ez a származása meghatározza lényegét is. Aki a földről való, az „földi", tehát lényét teljesen a földi életvalóság, — teremtettsége határozza meg, ezért nem is hirdethet mást, csak „földi dolgot". Ezzel szemben az, aki „a mennyből jön", arról tesz bizonyságot, „amit — Istennél — látott és hallott", vagyis igéje, tanítása „Isten beszéde". Isten beszédét pedig azért szólhatja, mivel neki Isten a Lelket „nem mértékkel", mintegy kimérve, töredékesen adja, hanem mérték nélkül tökéletesen. Az Istennek és küldöttjének, más szóval az Atyának és Fiúnak ezt a viszonyát, melyben a Fiú minden korlátozás nélkül részese a Léleknek, a szeretet hatja át s ez más szóval azt jelenti, hogy az Atya „mindent átad a Fiú kezébe." A „szeretet" tehát — mint egyebütt is az Üjszövetségben, — itt sem annak az érzelmi kapcsolatnak a megjelölésére szolgál, melyet mi evvel a szóval jelölni szoktunk s amelyen általában a valakihez való vonzódást, valakinek a kedvelését és az illetővel való egyesülés törekvését értjük. Szeretetnek mondja szövegünk az Atyának és a Fiúnak a viszonyát, mi68