Karner Károly: A testté lett Ige. János evangéliuma (Budapest, 1950)

„A világosság fénylik a sötétségben" (2 — 12. fejezet)

19. 20. igékben háttérbe szorul, szinte el is tűnik mind az az eszkatológikus várakozás, melyet az Üjszövetség egybehangzó tanúságtétéle szerint az utolsó ítélethez szoktunk fűzni. Mert ez az ige minden figyelmünket arra irányítja, hogy Jézus a maga művével, valamint igéjével már az utolsó (eszkatológikus) döntés elé állítja azokat, akik igéjét hallják, — legyenek azok akár Jézus kortársai, akik személyesen hallották őt, akár pedig olyanok, mint mi, akik az evangélisták és apostolok tanúbizonyságából hallják ugyanazt az igét. Ebből az igéből élet árad arra, aki hittel fogadja. Viszont ítéletté válik az ige azon, aki „nem hisz az Isten egyszülött Fia nevében". Élet és ítélet mindkettő eszkatológikus, mégis mindegyik valósággá lesz már itt a földön. Ennek ellenére sem válik egyik sem lelki folyamattá, olyasvalamivé, ami kizárólag a lelki élet terén játszódik le. Mert a hit és a hitetlenség sem olyan lelki folyamatok, vagy lelki magatartások, melyekre ránevelhetjük magunkat vagy amelyeket szabadon alakíthatunk ki magunkban. Sem a hit, sem a hitetlenség nem emberi teljesítmény, mindegyik sokkal több, annyira, hogy lélektani alapon nem is lehet hozzájuk férni. Hit és hitetlenség emberi egzisztenciánknak az az alaplehetősége, mely által életet nyerhetünk, ül. ítélet alá kerülünk. Hogyan lehet azonban, hogy élet és ítélet már itt a földön beteljesedik a nélkül, hogy áthelyeződnék a lelki élet síkjára és 3 lélekben lejátszódó folyamattá válna? Csakis úgy, hogy Krisztus műve által szétnyílt az a különben széttéphetetlen és zárt gyűrű, melybe a bűn és halál törvénye szorított bele bennünket. Krisztus az élet (14, 6) és tőle életet kapnak, akik a hit bizodalma és engedelmessége által közösségben vannak vele. De az ő megjelenése ítélet is a világ számára. Az ítélet éppen az, hogy „a világosság eljött a világra, de az emberek jobban szerették a sötétséget, mint a világosságot". Krisztusban a világosság, „a világ világossága" (8, 12) jött el: ez a világosság „megvilágosít minden e világra született embert" (1, 9). Ebben a világosságban feltárul mindenki előtt a saját egzisztenciája, bűne, Istentől elszakadt volta s az, hogy saját magunktól nem tudunk közösségben élni Istennel, nem tudunk eljutni az igaz, a helyes életre. Éppen ez a világosság állítja döntés elé az embert: nem maradhatunk meg a sötétségben a nélkül, hogy ne döntöttünk volna a világosság ellen. Ebben a világosság elleni döntésben teljesedik be rajtunk az ítélet. Aki a viágosság ellen dönt, az „jobban szereti a világosságot, mint a sötétséget". Ebben a döntésben nyilvánvalóvá lesz, hogy „a cselekedetei gonoszak". Ez nemcsak azt jelenti, hogy az emberek azért döntenek a világosság ellen s azért ragaszkodnak a sötétséghez, mivel a cselekedeteik gonoszak s e cselekedetek mintegy előírják nekik a döntést, kényszerítik őket tovább a megkezdett úton, hanem azt is, hogy cselekedeteiknek a gonoszsága teljesedik be mintegy a döntésükben, ez a döntés maga is gonoszság: „aki rosszat cselekszik, gyűlöli a világosságot". Bűnbe ágyazott egziztenciánk nem közömbös a világosság és sötétség felé, világosság és sötétség nem egyforma eséllyel adott lehetőségek a számára, melyek közt szabadon, tetszés szerint választhatna. Ellenkezőleg, a gonosz cselekedet állandóan befolyásolja az ember döntését: aki rosszat cselekszik, „nem megy a világossághoz", útja nem a világosság és vele nem Krisztus felé vezet, hanem inkább távolodik tőle, hogy „cselekedetei feddésben ne részesüljenek". Míg a sötétségben a gonoszság mintegy meglapul, a sötétség betakarja és elfödi a gonosz cselekedeteket, addig a világosságban azok „napvilágra" ke64