Karner Károly: A testté lett Ige. János evangéliuma (Budapest, 1950)

Keresztelő János, Krisztus tanúja (1,19 — 51)

híre" lett volna. E nélkül is érthető, hogy az Ószövetség gondolatvilágában élő, hithű izrafelita, mint amilyen Nátánáél volt, már e név említésére kétellyel telik meg, hogy vájjon jőhet-e a messiás Názáretből. Ekkor Fülöp Jézushoz hívja, Jézus pedig úgy üdvözli őt, mint az „igazi izraelitát, akiben nincs álnokság". Az izraelita Isten választott népének tagja s Nátánáél „igazi izraelita", azaz valóban tagja Isten népének és pedig olyan tagja, „akiben nincs álnokság" (v. ö. Zsolt- 32, 2), mert megtért Istenhez. Jézus csodálatos isteni képességgel ismeri fel Nátánáélban az álnokságtól ment, töredelmesszívű s így valóban a messiásra váró igazi izraelitát, akinek éppen ezért ott van a helye a Krisztus tanítványainak a seregében. Nátánáél érzi, hogy Jézus belelát szívébe és lelkébe. Csodálkozó kérdésére felel Jézus: „Mielőtt Fülöp hívott, láttalak a fügefa alatt". Jézusnak ez a titokzatos szava sok találgatásra adott okot. Igazi értelméhez valószínűleg akkor férkőzünk közelebb, ha arra gondolunk, hogy a fügefa alatt ülni az írástudományban képletesen „a tóra igéivel való foglalkozást" jelentette (v. ö. Midras az Fjnekek énekéhez, 4, 11-nél I. Móz. 3, 7 alapján). Másfelől fügefának gondolták az édenkerti , jó és rossz tudásának a fáját". Jézus ennek alapján Fülöpöt olyan igazi, álnokság nélkül való, Istenhez valóban megtért izraelitának mondja, aki Isten törvényét tanulmányozza és így mintegy a jó és rossz tudásának a fája tövében ül: ismeri Isten akaratát és cselekszi azt. Jézusnak a szíveket és veséket vizsgáló isteni tudása készteti Nátánáélt a vallomásra, mely egyfelől Jézus isteni méltóságát jelöli meg avval, hogy ő „Isten Fia", másfelől pedig messiási küldetését fejezi ki az „Izráel királya" megjelöléssel. Jézus Nátánáél vallomásában felismeri a hitet: a mondatot helyesebb megállapításnak érteni, mint kérdőmondatnak, ahogyan sokszor szokták. Azonban az a tanítvány, aki felismeri Jézusban Isten Fiát és az Isten által népének, Izráelnek küldött királyt, sokkal többet lát és tapasztal a Messiásnál, mint azt, hogy az belelát a szívek titkos gondolataiba. Jézus következő szavát ünnepélyes kettős „ámen", „bizony" vezeti be. Ámen a hívő válasza az előimádkozó által mondott imádságra, mellyel a hívő a magáénak vallja és magáévá teszi az imádságot és kéri Istentől, hogy azt teljesítse. Az ünnepélyes ámén, melyet Jézus az egyébként ismert szóhasználattól eltérően a mondat elején alkalmaz (a szinoptikusoknál egyszeri, Jánosnál kettőzött alakban), az esküt helyettesíti és így fokozott súlyt és nyomatékot kölcsönöz azoknak a mondatoknak, melyekben Jézus alkalmazza. Jákób létrájára utalva (v. ö. I. Móz. 28, 12) mondja Jézus, hogy tanítványai „látják a megnyilatkozott eget és Isten angyalait, amint fel- és alászállnak az Emberfiára". A megnyílt ég képies megjelölése annak, hogy Jézus által a tanítványok új viszonyba kerülnek Istennel s hogy ebben az új viszonyban nyerik el Isten ajándékait. Ennek az új viszonynak az alapja pedig Jézusnak, az Emberfiának Istennel való egysége. Jézusnak szolgálnak az angyalok (v. ö. Mát.*4, 11; Márk 1, 13): felszállnak tőle Istenhez, azaz felviszik imádságát az Atyához és alászállnak őhozzá, azaz hozzák neki Isten akaratának a kinyilvánítását, hozzák neki az „élet kenyerét", Isten igéjét. így Krisztus által Isten szól, sőt ott, ahol ő van, jelen van Isten. Az a „nagyobb dolog", melyet tanítványainak mutat, éppen az. hogy benne meglátják az Atyát (14, 9—10) és szemlélik Isten dicsőségét (1, 14). 47. 48. 49. 49. 50. 51. 47