Karner Károly: A testté lett Ige. János evangéliuma (Budapest, 1950)

Keresztelő János, Krisztus tanúja (1,19 — 51)

nyok vére jellé lett Isten népe számára, melyet elkerült Isten ítélete (II. Móz. 12, 13.). Jézus az Isten báránya, aki elveszi a világ bűnét: az ő bűntörlő áldozata, életének az odaajándékozása tökéletesen viszi véghez azt, amit az ószövetségi törvényben rendelt áldozatok csak mintegy jelként vittek véghez, amit nem tudtak egyszersmindenkorra teljesíteni. Mivel pedig Krisztus áldozata valóban elveszi és eltörli a világ bűnét, azért meg is szüntet minden más áldozatot: nemcsak azokat, melyekkel emberi kegyesség és vallásos fanatizmus akarja az istenséget kiengesztelni, hanem egyúttal azt is, melyet Isten rendelt mindaddig, míg a tökéletes áldozat meg nem valósul. Krisztus Istennek az egyetlen, az igazi, a tökéletes báránya, egyedül ő törli el a világ bűnét. Hogy ezek a felismerések mennyire állottak tisztán és világosan a Keresztelő előtt, mikor Jézust az Isten bárányának mondotta, azt bajos volna kutatni. Az evangélista azonban mindezt megértette, mert mögötte ott volt nemcsak nagypéntek és húsvét, hanem egy hosszú keresztyén életnek a gazdag tapasztalata is. Amikor olvasói előtt feleleveníti a Keresztelőnek ezt a csodálatos titkokkal teli szavát, akkor ezzel a szóval meg akarja nyitni olvasói szemét, hogy mindjárt Jézus történetének az elején feltáruljon előttük a kereszt titka és a Jézus áldozati halálában foglalt isteni ajándék csodálatos gazdagsága. A Keresztelő bizonyságtételét megalapozza és kiegészíti a már 1, 15 alatt említett tanúbizonyságának az elismétlése, mely a Krisztus méltóságát a pra^existentiájára való utalással jelöli meg (v. ö. 1, 15-nél!). Ennek kapcsán emlékeztet a Keresztelő arra, hogy őt „nem ismerte", hiszen a messiás ismeretlen népe előtt, míg Illés őt fel nem keni (v. ö. fentebb a 26. vs.-nél!). De János Istentől éppen Illés küldetését nyerte, noha elhárította magától azt a feltevést, hogy benne Illés jelént volna meg. Azért jött és Isten azért bízta meg őt a víz-keresztséggel, hogy a messiás „ismeretessé legyen (a görög szöveg szerint pontosan: kinyilváníttassék) Izrael előtt". A víz-keresztség nemcsak azt jelenti, hogy a messiási üdvkorszak küszöbére érkezett el a zsidóság, hanem az egyúttal eszköz is Isten kezében, mellyel nyilvánvalóvá teszi Krisztusát „Izráel", azaz a választott nép, az Istennek hitben szolgáló és kinyilatkoztatását hittel fogadó nép előtt. Az evangélista nem írja le, hogyan keresztelte meg János Jézust és hogyan tett Isten bizonyságot Jézusról a keresztelés alkalmával. Ezt olvasói tudják és ismerik egyéb evangéliumokból. Az elbeszélés számára itt csak az a fontos, hogy a Keresztelő tanúbizonyságot tesz arról, amit „látott". „Látta" t. i. „amint a Lélek galambként alászállt a mennyből és ő rajta maradt". Mint ahogyan a galamb szelíd és nyugodt szárnyalással repül, úgy szállott alá a Lélek Jézusra és „rajta maradt". Nem úgy „szállta meg", „inspirálta" a Lélek Jézust, mint á prófétákat, akiknek a Lélek esetről-esetre ad kinyilatkoztatást, hanem „rajta maradt", mert a Lelket neki Isten „nem mérték szerint" adta (3, 34), s így Jézus minden egyes cselekedete, minden szava és megnyilatkozása a Lélek hatása, indítása alapján megy végbe. A Léleknek ez a Jézusra szállása volt a Keresztelő számára az Istentől nyert jel, amelynek alapján benne felismerte azt, „aki Szentlélekkel keresztel", vagyis a messiási korban megígért (Ezék. 36, 27) Lélek ajándékát hozza. János itt is kerüli, hogy Jézust a közkeletű szóval mondja messiásnak. Arról, amit látott, avval 30.31. 32. 33. 43