Karner Károly: A testté lett Ige. János evangéliuma (Budapest, 1950)

Keresztelő János, Krisztus tanúja (1,19 — 51)

resztelő „nem méltó, hogy megoldja saruja szíját". A saru szíjának a megoldása éppen úgy a rabszolga dolga volt, mint hogy odakészítse urának a sarukat vagy azokat utána vigye (v. ö. Mát. 3, 11). A Keresztelő nem tartja magát méltónak arra, hogy ezt a legalacsonyabb szolgálatot elvégezze. A rabbik tanítványai sem voltak kötelezve ilyen szolgálatra, noha tartoztak a mesterüket úgy kiszolgálni, mint a rabszolga a gazdáját. A Krisztus méltóságát és a Keresztelő szolgálatának a nagy különbözőségét ez a vallomás fejezi ki teljes nyomatékkal. Hasonlóan szól János Krisztusról a szinoptikusoknál is (Márk 1, 7; Mát. 3, 11; Luk. 3, 16). Az evangélista nem szól semmit sem arról, hogy milyen benyomást tett János bizonyságtétele a küldöttségre vagy hogy válaszolt-e valamit rá. Arról sem hallunk semmit, hogy a küldöttség hogyan s mint távozott el. Mindez az evangélista számára másodrendű, sőt lényegtelen. Olvasóinak a figyelmét kizárólagosan Krisztusra irányítja, ezért találkozunk evangéliumában ismételten avval, hogy elbeszélései lezárás nélkül végződnek. Itt mégis avval záródik az elbeszélés, hogy az evangélista megadja a helyet, ahol az esemény lefolyt. A legrégebbi kéziratok azt a helyet, ahol János keresztelt „a Jordánon túli Betániá"-nak mondják. E mellett a szöveg mellett azonban már a 3. században volt olyan szöveg is, amely szerint azt a helyet, ahol János keresztelt, Béthabarának hívták. Origenes kereste a Jordán mellett Bétániát s mivel azt nem találta meg, úgy vélte, hogy Béthabara a helyes név: utóbb ez terjedt el a kéziratok nagyobb részében. így tehát lehet, hogy az utóbbi név a kéziratokban javítási szándékból eredt, mivel a Jordán melletti Betániát már nem ismerték. Könnyen lehet azonban az is, hogy az evangélista által említett hely nem volt község, hanem csak átkelőhely. A keresztyén hagyomány ezt a helyet a vádi el-charrar torkolatával szemben keresi, tehát kb. annál az átkelőnél, mely a Jeruzsálemből, ill. Jerikóból jövő és a Holttengertől keletre déli irányban futó utat átvezeti a Jordán folyón. 1, 29—34: Keresztelő János második bizonyságtétele. Másnap látta, amint Jézus ő hozzá ment és így szólt: íme, az Isten báránya, aki eltörli a világ bűnét. Ö az, akiről mondottam: utánam jön egy férfi, aki elém került, mivel előbb volt nálamnál. Én nem ismertem őt, azonban azért jöttem s kereszteltem vízzel, hogy ismeretessé legyen Izráel előtt. És János tanúbizonyságot tett mondván: Láttam, amint a Lélek galambként alászállott a mennyből és ott maradt ő rajta. Én azonban nem ismertem őt, hanem az, aki küldött engem, hogy vízzel kereszteljek, az mondotta nekem: Akire látod a Lelket alászállani és rajta megmaradni, az lesz, aki Szentlélekkel keresztel. Én magam láttam és tanúbizonyságot tettem, hogy ez az Isten Fia. Az előző szakaszban elbeszélt eseményhez, a jeruzsálemi követségjáráshoz képest másnap következik János tanúbizonysága Jézusról. Jézus neve eddig csak egyszer (1. 17) fordult elő az evangéliumban. Jézus most sem szólal meg, hanem csak úgy jelenik meg az elbeszélés menetében, hogy János „látja őt hozzá közeledni". Jézus közeledik, jön: az egész evangélium — mondhatnánk — mást sem ír le, mint hogy Jézus ,,jön" 28. 29. 30. 31. 32. 33. 34. 29. 41