Karner Károly: A testté lett Ige. János evangéliuma (Budapest, 1950)
Függelék - II. Az evangélista és műve
szülöttének dicsőségét, melyet látott (1, 14). Tanúságtételének ez a tulajdonképpeni értelme. Ezért tanúságtételével hitet akar ébreszteni és munkálni: „hogy ti is higgyetek" (19, 35), — ez van odaírva az egész evangélium minden tanúságtétele fölé. Mivel pedig az a hit, amelyet munkál, Isten műve rajtunk, azért ez a tanúbizonyság igazi értelme szerint Isten tanúbizonysága: „Aki hisz az Isten Fiában, az önmagában bírja a tanúbizonyságot" (I. Ján. 5, 10). így közvetíti az evangélista Isten tanúbizonyságtételét az ő Fiáról, mert végső fokon maga az Atya tesz tanúbizonyságot Fia mellett azok által a cselekedetek által, melyeket Fiának adott (5, 36), v. ö. I. Ján. 5, 10. így közvetíti az evangélista Krisztus tanúbizonyságtételét, aki azt „tanúsítja, amit látott és hallott" (3, 32). Amikor az evangélium általános jellegét a „tanúbizonyságtétel"ben állapítjuk meg, akkor ezzel együtt el is utasítjuk az evangéliumnak minden olyan értelmezését, mely azt történeti formába öltöztetett vallásfilozófiának vagy tanításnak minősíti. A negyedik evangéliumot sokszor próbálták megérteni mint olyan „filozofikus" evangéliumot, melyben a történeti elbeszélés másodrendű jelentőségű s a szerző tulajdonképpeni célja az, hogy a saját „filozófiai" vagy „vallásfilozófiai" gondolatait fejtse ki. 17 4 A negyedik evangélium e szerint a felfogás szerint tulajdonképpen — ahogyan egy sokat idézett kifejezéssel mondani szokták, — „tanítóirat evangélium formájában". 17 5 Ennek a szemléletmódnak igaza van annyiban, amennyiben a negyedik evangéliumot nem lehet olyan iratnak tekinteni, amely Jézus történetét önmagáért — tehát életrajzi érdekből — mondja el. Az is világos, hogy az evangélista számára Jézus cselekedetei önmagukon túlmutató „jelekké" válnak. Azonban mint „jelek" sem tisztán szimbólumok, — az evangélista valóságos történetet mond el, nem alakítja a történetet a művész képzeletének a szabad csapongásával. 17 6 Ugyan174 Ennek a szemléletmódnak egyik legkiválóbb képviselője a mult század egyik legnagyobb hírű teológusa, Baur Ferdinand Keresztély tübingeni professzor volt. aki a jánosi „tan" („Lehrbegriff") „alapeszméjét" a logos-fogalomban kereste, ez utóhbiról pedig úgy vélte, hogy azt az evangélista az „alexandriai vallásfilozófia "-l ói vette át (v. ö. „über die Composition und den Charakter des joh. Evongeliums", „Theol. Jahrbücher", 1844: „Neutestamentl. Theologie", 1864. 351. k. lpk.). Nagyhatású, képviselője ennek a szemléletmódnak Η ο 1 tz m a η η Η. J., strassburgi professzor volt: szerinte az evangélium gondolatvilágának a kiindulópontja ugyan zsidó jellegű, de lényege mégis „a hellenisztikus, kozmopolitává lett zsidóság", s a Philo által meghatározott „aloxandrinizmus" vallásfilozófiai irányzata, melynek „atmoszférája" „a jánosi gondolái világ fölött lebeg" (v. ö. ..Neutestamentl. Theologie", II. 409. 416. lpk.) 175 „Lehrsohrift in Evangelienform" — mondja Pfleiderer („Das Urchristentum", II, 1902, 335. lp). Ezt idézi Η ο 1 t ζ m a η η-B a u e r (Hand-Comm. IV. 2. Ip.) és bizonyítja különféle megfigyelésekkel. Ugyanez az alapszempontja W r e d e tanulságos tanulmányának, „Charakter und Tendenz des Johannesevangeliums", 2. kiad., 1933. 5. lp.: „Az elbeszélés . . . csak a ruha, a tulajdonképpeni test a tanítás, amelyet a szerző a történetben ábrázol, belőle szemléltet vagy ahhoz hozzákapcsol. Ezért joggal lehet az evangéliumot evangélium formájába öltöztetett tanító jellegű iratnak nevezni". Ι7β Ennek a szempontnak a segítségével igyekezett az evangélium problémáját megoldani Hirsch Emánuel. Szerinte a jelenleg használt negyedik evangélium egy régebbi iratnak az átdolgozása, főként kibővítése által jött volna létre. Az eredeti evangélium lényegileg szinoptikus hagyományanyagnak az átdolgozása lett volna (v. ö. „Studien zum vierten Evangelium". 1936, 130. lp.) s maga a szerző egy „tudatosan alakító" és „ihletett művész" („Das vierte Evangelium in seiner ursprünglichen Gestalt", 1936, 67. lap). Ezt a művészi alkotást dolgozta volna át egy egyházi „redaktor", hogy az megfeleljen a „legelemibb követeléseknek", melyeket a redaktor idején (Hirsch szerint kb. Kr. u. 130—140 táján) egy evangéliummal szemben támasztottak. Hirsch „megoldási" kísérletét nem annyira az a körülmény mutatja hibásnak, hogy az evangélium — mint ma biztosan tudjuk, — legkésőbb 100—110, de inkál.b 90—100 táián keletkezett, hanem még inkább az, hogy egyáltalán nem lehet valószínűsíteni azt a feltevést, hogy a negyedik evangélium egy régebbi iratnak egy későbbi szerző átlal történt kibővítése, illetve átdolgozása volna. •338
