Karner Károly: A testté lett Ige. János evangéliuma (Budapest, 1950)
Függelék - I. Kiegészítések az evangélium magyarázatához
A szótér fogalma azonban megtalálható a görög ószövetségben is, ahol ismételten előfordul, különösen a prófétáknál és a zsoltárokban a θεός {.και σιυτήρ ill. θεός συυτήρ azaz a „szabadító Isten" képzete (pl. Zsolt. 25, 5: „Te vagy Isten, az én szabadítóm: σύ εΐ δ θεός ó σαιτήρ μου ν. ö. Zsolt. 27, 1; 62, 2. 6; 65, 6; 79, 9; Ezs. 12, 2; 62, 11 stb.). Isten a szabadító, aki megmenti övéit ellenségeiknek és minden gonosz hatalomnak kezéből. Ilyen értelemben szól Istenről, az üdvözítőről Luk. 1, 47; I. Tim. 1, 1; 2, 3; 4, 10; Tit. 1,3; 2, 10, 3, 4, Jud. 25 is. — A hellenizmus vallásos világában megtalálható képzetek és az Ószövetségben, különösen pedig a görög Ószövetségben (az elgörögösödő zsidóságban) jelentkező gondolkodás különféle tényezői egyaránt közrehatottak akkor, amikor az első keresztyénségben Jézusra is alkalmazták a szótér fogalmát. Közrejátszott ennél legalább részben valószínűleg az is, hogy a késői zsidóság az eljövendő messiást „góél" = „szótér" = „szabadító"-nak is remélte, noha a messiás szabadítását lényegileg abban látta, hogy megszabadítja Izráelt ellenségeitől. Ennek az utóbbi képzetnek azonban Jézusra vonatkozólag nincs jelentősége, hiszen az Újszövetség Jézus messiási küldetését és vele együtt szabadítását egészen más síkban látja. Mert Jézust az evangélisták kezdettől fogva úgy rajzolják meg, mint aki „megment", megmenti különösen pl. a betegség, a bűn és a Sátán megkötözöttségében szenvedőket (pl. Mát. 1, 21; Márk 11, 9—10; Luk. 19, 10). Jézusban tehát az első keresztyénség mindenekelőtt azt a „szabadítót" ismeri fel, akitől, mint ahogy a zsoltáros mondja, „áldást és irgalmasságot" nyer (Zsolt. 24, 5 a görög szöveg szerint). Ilyen értelemben tette őt Isten „fejedelemíné és üdvözítővé" (Csel. 5, 31; V. ö. 13, 23), hiszen ő „üdvösségünk szerzője és fejedelme" (Zsid. 2, 10). Amikor, az apostolok igehirdetése nyomán sorra keletkeztek a gyülekezetek pogány területen és pogányok egyre nagyobb számban tértek meg, akkor ez a fogalom érthető módon felvette a pogány vallásos gondolkodás képzeteit, ill. emlékeztetett azokra oly módon, hogy a pogányok sok mindenféle „megváltójával" szemben Krisztus állott híveinek a szeme elé, mint az igazi és egyetlen, a valóságos megváltó, „szótér". Talán már az első század utolsó negyedében érezték a keresztyének — különösen Domitianus idejétől fogva — azt az ellentétet, mely a megváltóként tisztelt császárokat szembehelyezte Krisztussal az egyetlen és igazi Megváltóval (ez az ellentét jelentkezik először még egészen halványan Tit. 2, 11 kk.; 3, 4 kk. szavaiban). Az első gyülekezetek számára azonban nem ez a döntő. A döntő az, hogy Jézusban valóban megjelent a „világ Megváltója", hogy ő „megszabadít a Gonosz minden cselekedetétől és átment az ő mennyei királyságába" (II. Tim. 4, 18). 6. A Fiú egysége az Atyával (Kiegészítés Ján. 5, 19—30 magyarázatához.) Az Atyának és a Fiúnak az egységét János evangéliuma úgy állítja elénk, mint az Atyának a Fiú iránti szeretetében és a Fiúnak az Atya iránti engedelmességében megnyilatkozó tökéletes egységét. Az Atyának és a Fiúnak az egysége azzal teljesedik ki, hogy az Atya „mindent átad a Fiúnak", a Fiú pedig véghezviszi, befejezi az Atya művét. Ennek az egységnek a sajátos jellegét és igazi értelmét akkor •299
