Karner Károly: A testté lett Ige. János evangéliuma (Budapest, 1950)

Függelék - I. Kiegészítések az evangélium magyarázatához

látjuk meg teljesen, ha szembeállítjuk más elgondolásokkal, melyek ugyancsak az Atyának és a Fiúnak az egységét igyekeznek megértetni, sőt megmagyarázni. Az ókori görög teológia — és nyomában az ó-egyházi krisztológiai tan — az Atyának és a Fiúnak az egymáshoz való viszonyát metafizikai-ontológiai filozófiai fogalmakkal, elsősorban a „lényeg" (görögül „usziá", latinul „substancia") fogalmával igyekezett megragadni. Ennek a gondolkodásnak a gyökér-hibája azonban éppen az, hogy az Újszövetségtől idegen emberi elgondolás fogalmaival igyekszik megragadni Isten titkát. Az Istenről és Krisztusról való gondolkodás ennek révén átsiklik egy, a Szentírástól idegen síkba. Ennek a szemléletmódnak a hatása alatt az Atyának és a Fiúnak az egymáshoz vialó viszonyában olyan titkok megfejtésére törekszünk, melyek számunkra hozzáférhetetlenek, éppen mivel nemcsak a tapasztalat körén esnek túl, hanem a kinyilatkoztatás sem fedi fel őket, de végeredményben nem is tartoznak ránk emberekre. Viszont ez a szemléletmód elzárja szemünk elől Istent és Krisztust úgy, ahogyan az írás kinyilatkoztatja őket. Ismét egészen más síkban igyekszik megragadni az Atyának és a Fiúnak a viszonyát az a modern teológiai gondolkodásban sokszor megtalálható szemléletmód, mely Krisztusnak az Atyával való egységét erkölcsi viszonynak írja le. Azonban az erkölcs kategóriája ennek a viszonynak a megragadására éppen olyan elégtelen, mint a metafizikai. Ennek a kategóriának az alkalmazása révén t. i. Krisztus végeredményben és alapelvileg velünk emberekkel kerül egysorba és Istenhez való viszonya a mi Istenhez való viszonyunknak egyik változatává lesz. Viszont az írás — János evangéliuma is a tárgyalt helyen, — éppen azt mondja, hogy Istennek és Krisztusnak a viszonya szétrepeszt minden emberi analógiát, annyira példa nélküli, annyira megismételhetetlen és egyedülálló. Ezért helyesebb, ha megmaradunk annak a gondolkodásnak a síkjában, melyben az Újszövetség mozog. Ebben az esetben is fel kell azonban vetnünk azt a kérdést: hogyan értendő János evangéliumában Jézusnak az Atyával való egysége. Hogyan ad át szeretetében az Atya a Fiúnak mindent, hogyan „mutatja" neki müveit, hogyan „látja" a Fiú az Atyát cselekedni, hogyan válik „eledelévé" az Atya akaratának a cselekvése, műveinek véghezvitele és befejezése? Ha erre a kérdésre feleletet keresünk, akkor első sorban arra kell utalni, hogy egyes, az evangéliumban található döntő kifejezések az Ószövetségből származnak. így Jézus ismételten kifejezést ad annak, hogy „nem magától" cselekszik (5, 19; 8, 28), beszél (7, 17—18; 12, 49; 14, 10) és jött (7, 28; 8, 42). Hasonlóan mondja az Ószövetségben Mózes: „Tudjátok meg, hogy az Úr küldött engemet mind e dolgok cselekvésére s hogy nem magamtól cselekszem" (IV. Móz. 16, 28). Ugyanezt olvassuk Bálámról is (IV. Móz. 24, 13). Viszont a hamis prófétákról Jeremiás azt mondja, hogy „saját szívük látását mondják, nem az Úrnak szájából valót"; Jer. 23, 16; v. ö. Ezék. 13, 3. Az igaz próféta „az Úrtól hallja" azt, amit hirdet (pl. Ézs. 21, 10; 28, 22; Jer. 49, 14; Abdiás 1, 1), az a beszéd, amelyet szól, „az Úrtól ered" (Ezék. 33, 30). Ezek a példák mutatják, hogy a fentebbi fogalmazás gyökerei az Ószövetségbe, közelebbről a próféták szóhasználatába nyúlnak vissza és ott a prófétai ihletésnek (inspirációinak) a megjelölésére szolgálnak. Világos azonban az is, hogy ennek az eredetnek a feltárá•300