Karner Károly: A testté lett Ige. János evangéliuma (Budapest, 1950)

Az Ige testté lett (1,1-18)

hasonlítást tenni Izráel és a pogány népek közt, mintha egyéb népek nem lettek volna, ill. lennének, az Ige tulajdona. Mégis már itt természetszerűleg gondolni kell arra a történeti helyzetre, melyben Krisztus fellépett és művét, a megváltást megvalósította. Mert az evangélium „Istennek hatalma minden hívőnek üdvösségére, először zsidónak, de minden görögnek is" (Róm 1, 17). Éppen ezért nem egyoldalúan a zsidóságnak szóló fájdalmas szemrehányás az a megállapítás sem, hogy „övéi nem jogadták őt be". Tagadhatatlanul úgy volt, hogy Jézus földi életében mindvégig idegen maradt e világon, idegenként, meg nem értve járt, tanított, gyógyított elsősorban saját népe közt. De ugyanilyen idegen volt a többi nép számára: ha azok közé ment volna, az emberben lakozó bűn ott is vakokká és süketekké tette volna hallgatóit Istennek a Krisztusban nyújtott ajándéka iránt. Nem volt ez s nem is lehetett máskép, ha az embernek a valóságos, azaz bűnös állapotjára gondolunk. Azonban akármennyire kellett is mindennek így történnie, ez minden ember számára egyképen megdöbbentően fájdalmas. Hiszen mindenképen arról van szó, hogy a világ nem ismeri meg, nem fogadja be azt, nem hisz annak, akiben az élet és a világosság jön el hozzá, éppen az az élet és az a világosság, melytől a világ egyedül nyerhet életet és világosságot. Ezért válik az Ige be nem fogadása végső fokon a világ, azaz az ember katasztrófájává: szerte kell hullania, össze kell omlania, önmagában kell tönkremennie annak az embervilágnak, mely elutasítja, megtagadja őt, akitől egyedül nyerhet életet és világosságot. Hogy ez így van, azt igazolja, vagy inkább különös nyomatékkal állapítja meg a következő mondat. Noha az övéi — általában és egészben véve — nem fogadták őt be, mégis voltak — s nem is egészen kicsiny számban, — akik befogadták őt. Mindezeknek „teljes hatalmat adott, hogy Isten gyermekeivé legyenek". Amit az Ige hozott és csodálatos isteni ajándékul adott, éppen az, hogy Isten fiaivá lehetünk. Ez az istenfiúság több és más valami, mint hogy az ember gyanít valakit maga fölött, tőle származtatja létét, vele rokonnak érzi magát s benne a sorsává lett leghatalmasabbat sejti meg. Ez az istenfiúság nem emberlétünk természetes, magától értetődő adottsága, nem is olyan lehetőség számunkra, melyet képességeink, a lényünkben szunnyadó lehetőségek és tehetségek ápolásával, kifejlesztésével vagy tökéletesítésévél érhetnénk el. Ezt az istenfiúságot, mint új és csodálatos lehetőséget, isteni ajándékképen Krisztus helyezte bele életünkbe. Egyedül tőle származik az a „teljes hatalom", az a „képesség" és „lehetőség" (az evangélista által használt szó értelme mindezeket a jelentéseket magában foglalja), hogy Isten fiaivá lehessünk. Keresztyén létünket, istenfiúságunkat egyedül neki köszönhetjük: ebben nyilatkozik meg az a „teljes hatalom", melyet azoknak adott, akik őt befogadták s akiket az evangélista magyarázó megjegyzéssel úgy jelöl meg, mint „akik az ő nevében hisznek". A Krisztusban való hit János evangéliumában éppen úgy, mint Pál apostolnál keresztyén egzisztenciánk gyökere: ez a hit nem emberi elhatározás és magatartás, amelyet belátásunk és akaratunk erejével kiformálhatunk, hanem emberi egzisztenciánk tökéletes megújulása. Keresztyén létünknek, az istenfiúságnak és a hitnek ezt a nem emberi akaratból származó, hanem isteni életújulásban nyert titkát jelöli meg az evangélista, amikor Isten fiainak azokat mondja, „akik nem vérből, nem testi indulatból, nem is férfiúi indulatból, hanem Istenből születtek." A vér és a test indulatja határozza meg, hordozza ótestamentomi gondolkodás szerint az életet, fűti és hajtja a férfiú akaratát, i i 12. 13. 29