Karner Károly: A testté lett Ige. János evangéliuma (Budapest, 1950)
Krisztus elmegy az Atyához (13 — 20. fejezet)
15. 16. 17. 18. 19. ból, hanem Istenhez tartozik. Akinek élete van Krisztusban s akit éltet és eltölt Krisztus öröme, az már maga is Isten világához tartozik. Noha a tanítvány nem a világból való, Krisztus mégsem kéri az Atyától, hogy vegye ki a tanítványt a világból. A tanítványból talán feltör a könyörgés, hogy Isten vegye őt el ebből a gonosz, Isten-ellenes világból, és hogy Isten törje össze a világ gonoszságát, hozza fel isteni dicsőségének kegyelemmel teljes örökkévaló napját. De ez a kérés önzés, Isten útja nem ez. Krisztus Isten útjára tekint s ezért csak ismétli a kérést, mely már a 11. versben is megszólalt: Isten őrizze a tanítványt a „gonosztól". Ez a kifejezés éppen úgy vonatkozhatik és vonatkozik a bűnre, a lázadásra Isten ellen, mint arra, aki ennek a lázadásnak s vele minden bűnnek az ősatyja, a Sátánra. Jézus kérésének az alapja pedig, — amint azt a 14. vers után újból kifejezésre juttatja — az imádság, hogy a tanítványok már nem e világból valók, úgy amint maga Krisztus is Istenhez tartozik. A tanítványok megőrzése és x megóvása a gonosztól pedig más szóval azt jelenti, hogy megszenteltetnek az igazságban. Szent az a tanítvány, aki elkülönült a világtól, mindattól, ami Isten-ellenes, ami lázadás Isten ellen, s egyúttal teljesen odaadja magát Istennek, hogy neki szolgáljon. Istené kell lennie a tanítványnak, hogy szent legyen. Isten pedig úgy tesz bennünket a magáévá, hogy igazságát (veritas), azaz kinyilatkoztatását adja nekünk és igéje által megszólít, hogy mindig új döntésben engedelmesek legyünk iránta. Ezért az ő igéje az igazság, más szóval: a kinyilatkoztatás, Isten valóságának, a bűnt büntető és kárhozatba taszító, de egyúttal kegyelemmel teljes atyai jóságának, irgalmasságának feltárása, odaajándékozása. Az ige szenteli meg s állítja teljesen az Atya szolgálatába a tanítványt. Ez a szolgálat pedig nem a világtól való visszavonulást jelent. Ez a megszenteltetés küldetés. Ezért is nem kérheti Jézus Istent arra, hogy vegye ki a tanítványt a világból. Amikor Krisztus az Atyához megy, a tanítvány veszi át Krisztus küldetését a világban: Krisztus ilgy küldi a tanítványt, mint ahogyan az Atya a Fiút küldte. Ez pedig azt jelenti, hogy a tanítványnak ugyanavval az igével kell a világban Istennek szolgálni, amelyet Krisztus hozott. Ez az ige a tanítvány ajakán ugyanazt a szolgálatot teljesíti a világban, mint amely küldetésben Jézus jár: hozza Isten kegyelmét s ítéletté válik azokon, akik azt elutasítják. A tanítvány és a gyülekezet így válik a Paraklétosz eszközévé. Ezzel a szolgálattal lesz a gyülekezet „szent", vagyis Istennek szolgáló s a világtól elkülönített gyülekezetté, Isten tulajdonává. Krisztus, az Istennek ama Szentje (v. ö. 6, 69), ezekért a tanítványokért, ezért a gyülekezetért „szenteli oda" magát. Krisztus pedig azzal szenteli magát oda, hogy áldozatul adja önmagát: életét adja váltságul sokakért (Márk 10, 45; Mát. 20, 28). A gyülekezet az úrvacsorai megtört kenyérben és a kehelyben egyesül Urával, veszi az Űrnak érette áldozatul adott testét és érette kiontott vérét. A gyülekezet tehát nem azáltal „szentelődik meg", (ahogyan ma mondani szokták), hogy megtartja Isten törvényét, hogy akaratát fidja engedelmes áldozatul Istennek, hanem azáltal, hogy Krisztus adja magát érte, „odaszenteli magát" a gyülekezetért, áldozattá lesz. Így „szenteli meg" a gyülekezetet „az igazságban", igéjének a kinyilatkoztatása által. Áldozatából élet fakad és élet forrásai áradnak a gyülekezetre. Így jár a gyülekezet — megszenteltetvén az igazságban — „új életben", t. i. a Krisztus által neki ajándékozott, Isten akaratát teljesítő, Neki kedves megújult életben. •230
