Karner Károly: A testté lett Ige. János evangéliuma (Budapest, 1950)
Krisztus elmegy az Atyához (13 — 20. fejezet)
Atyát, „tartsa meg őket nevében, melyet Fiának adott". 10 0 Jézus azt kéri, hogy Isten tartsa meg, őrizze meg s ezzel együtt szentelje meg (v. ö. 17. és 19. vs.!) tanítványait az ő „nevében", neve által, melyet Jézusnak adott. Isten pedig azért „adta" nevét Krisztusnak, hogy azt nyilvánvalóvá tegye a világban. Krisztus az igében nyilatkoztatja ki Isten nevét, az „igazság"-ot. Jézus tehát azt kéri, hogy Isten „neve", az ige, mellyel Isten kinyilatkoztatja, legyen olyan erővé a tanítványokban, mely megőrzi őket, megtartja és „megszenteli" őket az „igazságban" (17. vs.), s legyőzi bennük az isten-ellenes világ kísértéseit. Ily módon lesznek a tanítványok „eggyé", miként Krisztus és az Atya is „egyek". A tanítványok egységének a kérése a 21. versben nyer tulajdonképpen kifejezést, itt csak megcsendül a későbbi kérés motívuma. Megalapozza ezt a kérést, hogy a tanítványoknak oly értelemben kell „egyeknek" lenni, ahogy Krisztus is egységben van az Atyával. Ez az egység a gondolkodásnak, az érzületnek és akaratnak az egysége, mely a Fiúnak az Atya iránti engedelmességében valósul meg. A tanítványoknak is így kell egységbe jutniok egymással, de egyúttal Urukkal, Krisztussal és az Atyával. A 11. versben foglaltakat folytatja tovább annak a hangsúlyozása, hogy ameddig Krisztus tanítványaival volt a világban, addig meg is őrizte őket „az Atya neve által", vagyis az ige által, melyet szólt hozzájuk. Ez pedig oly erő lett bennük, hogy nem is veszett el közülök egy sem, „csak a kárhozat fia". 10 1 De ez sem azért veszett el és jutott kárhozatra, mivel Jézus őt, mint tanítványt, talán kevésbbé szerette, vagy kevésbbé őrizte volna. Júdás esetében titokzatos isteni végzés teljesedik be, erre utal már az írás is, — nyilván a 13, 18-ban is idézett Zsolt. 41, 10-re kell gondolni. Mindez első sorban az első tanítványokra vonatkozik s úgy hangzik, mint visszaemlékezés arra, ami az első tanítványokkal történt. De amikor az evangélista Jézus imáját szavakba foglalja, a szavak mintegy áttetszőkké válnak és tükröződik bennük minden tanítvány sorsa minden időben: ez a tanítvány vigasza, hogy Krisztus szól hozzá igéjében és megtartja őt az ige által, hogy el ne vesszen. Minden tanítvány tudja, hogy Krisztus az Atyához megy s hogy immár az Atyánál van\ De igéje által szól a tanítványhoz, szól ebben a világban. Igéje pedig nemcsak azért szólít meg bennünket, hogy megoltalmazzon a világ kísértéseivel szemben, hanem még inkább azért, hogy „teljesen bírjuk Krisztus örömét önmagunkban", vagyis, hogy részesedjünk Krisztus örömében s hogy ez teljesen a miénk legyen. Krisztus öröme pedig az üdvkor ajándéka (v. ö. 15, 11 magyarázatát!): a tanítványok ezt az ajándékot az ige által már itt e világban nyerik el, éppen úgy, mint ahogy az, aki hisz Krisztusban, az már átment a halálból az életre (5, 24). Krisztus ajándéka váltja ki a világ gyűlöletét. Mert a világ erről az ajándékról ismeri fel, hogy a tanítvány éppen úgy „nem a világból való", mint ahogy Krisztus maga sem való a világ101 A szokott magyar fordítás („tartsd meg őket a fe nevedben, akiket nékem adtál") későbbi korrigált szöveg: az eredeti, kissé nehézkes szöveget a 6. vers szövege szerint kijavították, hogy simábbá és könnyebben érthetővé tegyék. 102 A „kárhozat fia" (v. ö. Ezs. 57,4 LXX: II. Tessz. 2,3) éppen úgy, mint pl. a „halál fia" (II. Sám. 12,5) vagy „gyehenna fia" (Mát. 23,15) és „világosság fiai" (Ján. 12,36) kifejezések jellegzetesen a sémita gondolkodásban gyökerező kifejezésformák. Az ilyen kifejezések mindig azt jelölik meg, hogy az illetőt életformájában mi határozza meg, vagy hogy az illető hova tartozik. Kárhozat fia tehát az, aki kárhozatra jut, éppen úgy, mint világosság fia az, aki egész lénye szerint világosságban •jár s akit ily módon eltölt, meghatároz a világosság. 12. 13. 14. •229
