Karner Károly: A testté lett Ige. János evangéliuma (Budapest, 1950)

Krisztus elmegy az Atyához (13 — 20. fejezet)

7. 8. 9. 10. 11. ból, úgy adta őket oda Krisztusnak. Istenéi voltak eredetileg: a tanítványok első gyülekezete kiváltképpen is „Istené volt" már eredeténél fogva is, hiszen az első tanítványok „Isten népé"-nek, a zsidóknak soraiból kerültek ki. Krisztus tanítványaivá pedig oly módon lettek, hogy az Atya adta őket Krisztusnak és megtartották, azaz elfogadták és befogadták, életük formáló erejéül fogadták el Isten beszédét. A hit, amellyel Isten igéjét fogadták, nem saját elhatározásuk és cselekedetük: maga Isten formálta azt, mert hiszen ő adta őket Fiának tanítványokul. Ez a hit pedig „most" teljesedik ki: Krisztus szenvedésének és halálának a küszöbén, akkor, amikor Krisztus a legnagyobb gyalázatba taszíttatik és amikor a világ úgy ítél, hogy Isten elvetette őt, „most" ismeri fel a gyülekezet, hogy Jézus mindent, egész küldetését Istentől nyerte. Istentől vette az igét, melyet hirdetett és átadott tanítványainak és amelyet ők elfogadtak, éppen úgy, mint ahogyan maga is Istentől származik. Ennek a felismerésnek az összfoglalata az a hit, mely elfogadja Jézus isteni küldetését: „eljutottak arra a hitre, hogy te küldtél engemet". Ez éppen a tanítványok gyülekezete, az Egyház: azok, akiket maga az Atya választott ki és hívott ki a világból, hogy Fiának adja őket; nekik nyilatkoztatta ki a Fiú az Atya „nevét", ők fogadták be és tartották meg Krisztus igéjét, ők hisznek a Fiú isteni küldetésében, mert szenvedésében és halálában is felismerték, hogy igéje Istentől van s ő maga Istentől származik és Isten küldetésében adja életét a gyülekezetért. Ezért a tanítványi gyülekezetért könyörög Jézus. Nem a „világért" imádkozik. Mert küldetése az egész világhoz szól ugyan és Isten Krisztusban az egész világot szereti (3, 16). Azonban imádságában azokért könyörög, akiket az Atya neki adott, mivel az övéi. Istené maradnak akkor is, ha az Atya a Fiúnak adta őket, mert hiszen az Atya és a Fiú minden tulajdona kölcsönös. Nincs különbség a között, hogy mi az Atyáé s mi a Fiúé, hiszen Krisztus és az Atya „egy" (10, 30). így a gyülekezet is egyformán az Atyáé és Krisztusé. Krisztusé azonban azáltal, hogy Istené s hogy Isten Krisztusnak adta. Istené pedig csak oly módon, hogy hisz Krisztusban és megtartja Isten igéjét. Ebben a gyülekezetben „dicsőíttetik meg" Krisztus, mert tanítványai tükröztetik Krisztus dicsőségét, rajtuk válik világossá, hogy kicsoda Krisztus és hogy mit hozott a világnak, mit vitt véghez. A tanítványokra áradó isteni élet mutatja azt, hogy Krisztus valóban az Istennek az a küldötte, aki életet ad. Krisztus dicsősége a tanítványokban nem az, amit azok világi vonatkozásban jelentenek. A tanítvány tudja, hogy amit a világban akár erkölcsi magatartásával, akár szociális vagy kulturális vagy egyéb emberi értékek tekintetében elér, az is mind Krisztusé s Istent illeti érte a hálaadás. Krisztus dicsősége azonban nem ezekben az e világi értékekben tükröződik igazán, hanem azokban az eszkatológikus javakban, melyeket tanítványainak nyújt. A gyülekezetnek a helyzetét nemcsak az jellemzi, hogy benne és általa dicsőül meg Krisztus a világban, hanem az a további meghatározás is, hogy Krisztus nincs a világban (ez már a gyülekezet helyzete Jézus halála után), de a gyülekezet a világban van. Krisztus pedig, aki eladdig vezette s oltalmazta tanítványait, az Atyához megy. Ebben a helyzetben a gyülekezet fokozottan ki van téve a veszedelemnek, különösen annak, hogy a világ üldözése megtöri hitét, a kísértésben pedig megtántorodik és hűtlenné lesz Urához. Ezért kéri Krisztus az •228