Karner Károly: A testté lett Ige. János evangéliuma (Budapest, 1950)

Krisztus elmegy az Atyához (13 — 20. fejezet)

döttél, Jézus Krisztust. Megdicsőítettelek Téged a földön s véghezvittem a munkát, melyet rám bíztál, hogy azt megcselekedjem. És most dicsőíts meg engemet Atyám te magadnál, azzal a dicsőséggel, mely megvolt nekem nálad a világ teremtése előtt. Az evangélista átvezető szavai egyfelől lezárják a búcsúbeszédeket („ezeket mondotta Jézus"), majd bevezetik Jézus imádságát: az imádkozó Krisztus, — mint mások is, ha imádkoznak, — felemeli szemét ,,az égre", vagyis Istenhez, mint ahogyan azt már Zsolt. 121, 1, azután Luk. 18, 13, Jézusra vonatkozólag pedig Márk 6, 41; Mát 14, 19; Luk. 9, 16 is tanúsítják. A következő imádság értelmezésénél két szempontra kell figyelnünk. Egyfelől gondolnunk kell arra, hogy az evangélista általában úgy formálja és jegyzi fel Jézus igéit, hogy tükröződik bennük egy élet, sőt az egész keresztyén gyülekezet tapasztalása. Ez ennél az imádságnál sincs másként. A főpapi imádság mégsem utólag konstruált imádság, amelyet az evangélista olyan értelemben ad Jézus ajakára, hogy Krisztus a halálát megelőző este így imádkozhatott volna az evangélista elképzelése szerint. Ebben az imádságban az fut össze, amit Jézus a tanítvány hite szerint valóban imádkozott. A másik mozzanat, melyet szem előtt kell tartanunk, az, hogy ebben az imádságban feleletet kapunk arra: hogyan alapította Krisztus Egyházát vagy helyesebben mi az Egyház fundámentoma. A búcsúbeszédek is a tanítványokhoz szóltak s azoknak különösen a második menete (a 15. és 16. fejezet) a tanítványi gyülekezetet — más szóval az Egyházat — tartotta szem előtt. A főpapi imádságban Krisztus ezért a gyülekezetért könyörög. Megvilágosodik belőle, hogy mi az Egyház alapja: Jézus a Krisztus, tehát Isten Felkentje és Küldötte könyörög benne a tanítványért, a tanítványok összességéért. Az Egyház alapja Krisztusnak az egysége az Atyával. Krisztus műve pedig az, hogy megdicsőíti az Atyát. Ez a megdicsőítés a tanítványokban — tehát éppen az Egyházban — megy végbe. Az Egyháznak a fundámentoma és ereje egyesegyedül az, amit Krisztus végzett s amit ő ad ajándékul Egyházának, — nem pedig az, amit a tanítvány tesz vagy cselekszik, mégcsak nem is a tanítványok hite. Az Egyház egyedül Krisztusban él, Krisztusból árad az örök élet csodálatosan gazdag kegyelme az Egyházba, Krisztustól pedig úgy és azért nyerheti el az Egyház e kegyelmet, mert Krisztus teljes és tökéletes egységben van az Atyával. Krisztus „Atyá"-nak szólítja Istent, így tanította tanítványait is imádkozni (v. Ö. Mát. 6, 9; Luk. 11, 2): ebben a megszólításban is kifejezésre jut Krisztusnak az a viszonya Istenhez, melyet az evangéliumok általában elénk állítanak Krisztus és Isten egymással való egységére vonatkozólag. Jézus „a Fiú", Isten pedig „az Atya". Ez egymásra vonatkoztatva azt jelenti, hogy Jézus az egyetlen és az igaz Fiú, Isten pedig Jézusnak kizárólagos értelemben vett Atyja. Ehhez az Atyához fordul Jézus, mert „elérkezett az óra". Mint a negyedik evangéliumban egyebütt is (v. ö. kül. 2, 4 magyarázatát!) „az óra" Isten cselekvésének az ideje, kiváltképpen pedig az az időpont, amikor Isten kinyilatkoztatja önmagát s vele az ő dicsőségét. Ezt pedig éppen Krisztus által nyilatkoztatja ki, ahogyan azt már a Kr. e. 1. század közepe táján keletkezett egyik epigrafikus irat mondja: a messiás „megdicsőíti az Urat nyilván4. 5. 17, 1. 14 A testié lett Ige 225