Karner Károly: A testté lett Ige. János evangéliuma (Budapest, 1950)

Krisztus elmegy az Atyához (13 — 20. fejezet)

24. 25. 26. 27. 28. 29. 30. 31. 32. 33. 25. 26. 27. hez. Az Atya mindent megad neki „Krisztus nevében" és Krisztusért. Éppen evvel dicsőíti is meg az Atya Krisztust (v. ö. 15,6. 16). Addig amíg a Krisztussal való találkozásnak ez a csodálatos napja el nem érkezik, amíg a Szentlélek ajándékának az elnyerésében a hitnek a teljes bizodalma nem tölti el szívünket, csak a magunk nevében tudunk kérni és imádkozni Istenhez. Krisztus szabadít fel bennünket arra, hogy az ő nevében folyamodjunk Istenhez abban a bizonyos reménységben: „Kérjetek és elnyeritek, hogy teljessé legyen örömötök". A Krisztusba vetett hitnek ez a kérdezés nélküli nyíltsága és bátorsága és könyörgésünk meghallgattatásának a magától értetődő bizonyossága a „teljes" és „beteljesült" öröm. Az a tanítvány, akit a hit örömének ez a bizonyossága tölt el, „átment a halálból az életre" (5, 24). Mindezt képes beszédekben mondottam nektek. Eljön az óra, amikor többé nem fogok hozzátok képes beszédekben szólani, hanem nyíltan hirdetek nektek [mindent] az Atyáról. Azon a napon az én nevemben kértek majd s én nem mondom nektek, hogy majd én kérem az Atyát értetek. Mert maga az Atya szeret titeket, mivel szeretet ébredt bennetek irántam és immár hiszitek, hogy én az Atyától jöttem ki. Az Atyától jöttem ki és jöttem a világba. Ismét elhagyom a világot és az Atyához megyek. A tanítványok így szóltak hozzá: íme, most nyiltan beszélsz és nem mondasz semilyen képes beszédet. Most tudjuk, hogy tudsz mindent és nincs szükséged arra, hogy valaki kérdezzen téged. Ezért hisszük, hogy Istentől jöttél ki. Válaszolt nekik Jézus: Most hisztek! íme eljön az óra, sőt már el is jött, hogy szétszóródtok kiki a maga otthonába, engem pedig egyedül hagytok. De nem vagyok egyedül, mert az Atya velem van. Ezeket azért szóltam hozzátok, hogy békességetek legyen énbennem. A világban nyomorúságotok lesz. De bízzatok, én legyőztem a világot. A búcsúbeszédek befejező szakasza nemcsak a közvetlenül megelőzőket, vagy Jézus búcsúbeszédeit, hanem Jézus eddigi igéjét általában „képes beszéd"-nek, „hasonlat"-nak, „példázat"-nak mondja. Végeredményben képes beszéddé, képpé és hasonlattá válik mindaz, amit Jézus mondott és hirdetett, mert csak a szó közvetítésén keresztül mutatott rá arra a valóságra, melyet kinyilatkoztatott. Az emberi fül és felfogó képesség számára rejtvénnyé válik nemcsak a kép és hasonlat, hanem az ige is, ha az általa kifejezett és megjelölt isteni valóság maga nem „hozzáférhető", nem „látható". De „eljön az óra", az isteni kinyilatkoztatás órája, amikor lehull minden közvetítés leple és a tanítvány hite előtt szemtől-szembe tárul fel az isteni titkok csodája. Ekkor Jézus — úgy ígéri — nem hasonlatban, képszerűen, hanem nyiltan hoz hírt az Atyáról, hirdet mindent. Nem mást, eddig nem hallott titkokat ígér Jézus, hanem azt, hogy a tanítvány számára az Atya igéje és a róla szóló híradás nem lesz többé rejtvény, hanem szemtől-szembe látás. Akkor a tanítvány Jézus nevében fordul az Atyához: az Atyához az út akkor is Krisztuson megy keresztül. S mégis: ez a viszony a gyermeki bizodalom közvetlensége lesz. Nem lesz szüksége közvetítésre, mert „maga az Atya szeret titeket", — mondja Jézus. Az Istenhez való viszonynak •222