Karner Károly: A testté lett Ige. János evangéliuma (Budapest, 1950)

Krisztus elmegy az Atyához (13 — 20. fejezet)

22. 23. 24. 16. 17-19. 20. Most titeket is elfogott a fájdalom. De viszontlátlak majd titeket s akkor örül majd szívetek és örömötöket senki sem veheti el tőletek. Azon a napon nem kérdeztek majd semmit sem tőlem. Bizony, bizony mondóm nektek, akármit kértek majd az Atyától az én nevemben, megadja nektek. Mostanáig semmit sem kértetek tőle az én nevemben. Kérjetek és elnyeritek, hogy örömötök teljes legyen. 22. vs. v. ö. Ezs. 66, 14 LXX. A Paraklétoszra vonatkozó ígéret után a következő szakasz inkább 16, 5—7. verseihez kapcsolódik: ismét Jézus elmeneteléről van szó és arról a helyzetről, melybe ennek folytán a tanítványok kerülnek. A következő versek megértésénél a legnagyobb nehézséget az a körülmény okozza, hogy bennük nem jelenik meg egymástól elkülönítve, amit mi húsvéthoz, pünkösdhöz és Jézus dicsőséges eljöveteléhez, a parusiához szoktunk kapcsolni, hanem Jézus egyes igéi mintegy mind a háromra vonatkoztathatók. Ezt azonban nem szabad úgy érteni, mintha az evangélista azért adta volna ezeket aa igéket Jézus ajakára, mivel számára elvesztette már az értelmét a Jézus dicsőséges újra eljövetelére vonatkozó őskeresztyén hit s mivel ennek következtében húsvétra és pünkösdre tömörítette mindazt a reménységet, mely eredetileg Jézus parusiájához kapcsolódott. Noha a negyedik evangélium nem rajzolja meg Jézus eljövetelét azokkal a jórészt a zsidó apokalyptikából vett színekkel, melyeket Jézus a szinoptikusok tudósítása szerint felhasznál (v. ö. Márk 13, Máté 24), a Jézus újból leendő eljövetelének az ígérete (Ján. 14, 3) világosan utal parusiájára. Még világosabban szólal meg ez az eszkatológikus várakozás János első levelében, mely ugyanattól a szerzőtől való, mint az evangélium (v. ö. I. Ján. 2, 28). „Egy kevés idő" már csak, amíg Jézus tanítványainál lesz, azután már nem látják őt, hogy „ismét egy kevés idő multán" újból lássák majd. Jézus evvel arra a helyzetre utal, melybe a tanítványok a nagypénteki események következtében kerülnek, de egyúttal rámutat feltámadására is, vagy talán még inkább parusiájára, amikor majd ismét látják őt tanítványai. A tanítványok nem értik, sem ezt a számukra tömörsége miatt is homályos igét, sem azt, hogy mit jelent a Jézus eltávozását bejelentő ige. Jézus a fel sem tett kérdésre válaszol: nem úgy, hogy részletezi, ill. részleteiben is megjósolja halálát és feltámadását, hanem úgy, hogy a tanítvány helyzetére utal. Sírni és gyászolni fognak tanítványai: ez éppen nagypéntek gyásza és fájdalma Krisztus halála és .eltávozása miatt. „Szomorúság" fogja el a tanítványokat. Ez is nagypéntekre utal első jelentése szerint. Azonban a fájdalom és a gyász, a szomorúság nemcsak az első tanítványok sorsa azon az első nagypénteken. Ugyanez a' sorsa minden tanítványnak, aki hisz Urában és ragaszkodik Krisztusához, ahhoz a Krisztushoz, aki eltávozott az Atyához. Mert ezt a gyászt, szomorúságot és fájdalmat az egyszeri történeti eseményen túl mindig újból kiváltja a tanítvány magárahagyatottsága a világban és az a gyűlölet, melyet a világ részéről tapasztal. A világ „örül", mert Krisztus eltávozása miatt úgy gondolja, hogy diadalmaskodott fölötte. Végül azonban a világ nem tarthatja meg diadalát: a tanítvány szomorúsága fordul majd örömre. Az „öröm" itt sem azt a lelki állapotot jelöli meg, amely a tanítványt eltöltheti, amikor sikerrel ol•220