Karner Károly: A testté lett Ige. János evangéliuma (Budapest, 1950)
Krisztus elmegy az Atyához (13 — 20. fejezet)
kezik, higgyenek és pedig higgyék, hogy „én vagyok" (v. ö. ennek az értelméhez 8, 24 magyarázatát!). Az árulóra vonatkozó közbevetés után a 20. versben ismét egy már Mát. 10, 40-ből és Luk. 10, 16-ból ismert igét találunk (v. ö. Luk. 9, 48). Ez az ige alátámasztja azokat, melyeket a tanítvány sorsáról és méltóságáról olvastunk. A tanítványban Krisztus, sőt Krisztuson keresztül maga az őt elküldő Atya közeledik az emberhez. A tanítványi szolgálat tehát nemcsak a gyülekezet tagjai közt teremt kölcsönös közösséget, hanem odavezet Krisztushoz és az Atyához. Mert aki ezt a szolgálatot elfogadja és a tanítványt befogadja, azaz vele közösségre lép, az Krisztust magát fogadja be és az Atyával jut közösségre. Mikor ezeket mondotta Jézus, megrendült lelkében és bizonyáágot tévén így szólt: Bizony, bizony mondom nektek, hogy valaki közületek elárul engemet. A tanítványok ekkor egymásra tekintettek, de zavarban voltak, hogy vájjon kiről beszél. Az egyik tanítvány pedig Jézus keblénél feküdt, az, akit Jézus szeretett. Ekkor Simon Péter intett ennek és így szólt hozzá: Mondd, ki az, akiről beszél. Ez azonnal odahajolt Jézushoz és azt mondta neki: Uram, ki az? Jézus így válaszolt: Az, akinek a falatot bemártom és odaadom! Ekkor bemártotta a falatot, vette és odanyújtotta Júdás Iskariótesnek, a Simon fiának. És a falat után bement abba a Sátán. Jézus azért azt mondta neki: Amit tenni akarsz, cselekedd hamar! De az asztaltársak közül senki sem értette meg, hogy miért mondotta ezt neki. Egyesek ugyanis úgy gondolták, hogy — mivel nála volt az erszény, — Jézus azt mondta neki: ,vedd meg, amire szükségünk van az ünnepre!' vagy hogy a szegényeknek adjon valamit. Az pedig, mikor elfogadta a falatot, azonnal kiment. [Ekkor már] éjszaka volt. Az utolsó vacsora történetének az eseményei közül különös súllyal emelkedik ki az áruló Júdásnak a megjelölése. A szinoptikus tudósítás is elmondja, hogy Jézus a vacsora folyamán említést tett a küszöbön levő árulásról s hogy az árulót asztaltársának mondotta (Márk 14, 18—21; Luk. 22, 21—23), sőt, hogy magát az árulót is megjelölte (Mát. 26, 21—25). Ezt az utóbbi tudósítást egészíti ki s talán igazítja helyre a negyedik evangélista elbeszélése. Jánosnál már az előző szakaszban is találunk utalást az árulóra és pedig azzal a tanítványok visszaemlékezésében mélyen benne gyökerező, megdöbbentő adattal, hogy az áruló Jézus asztaltársai közül került ki s hogy maga Jézus választotta őt tanítványává. De éjspen ilyen szilárdan hozzátartozik az árulóra való visszaemlékezéshez az is, hogy Jézus igéje szerint az árulás is Isten akarata volt, vele az Írás teljesedik be s hogy az áruló Isten akaratának kénytelen engedelmeskedni akkor is, amikor a Sátán szolgálatában cselekszik. A következő elbeszélés éppen erre figyelmeztet. Jézus „megrendült lelkében" — mondja az evangélista. Ez a megrendülés nem arra az emberi felháborodásra, lelki megrázkódtatásra vonatkozik, mely Jézust elfoghatta, amikor, rájött arra, hogy a legszorosabb tanítványi körből kerül ki az áruló. Ezt Jézus az evangélista szerint már régen tudta s ennek kifejezést is adott. Itt inkább arról az Isten Lelkétől munkált megrendülésről van szó, mely Jézust a követ' ' 191 20. 21. 22. 23. 24. 25. 26. 27. 28. 29. 30. 21.