Karner Károly: A testté lett Ige. János evangéliuma (Budapest, 1950)

Krisztus elmegy az Atyához (13 — 20. fejezet)

22. 23. 24. 25. 26. 27. kező tanúbizonyságtételre indítja. Ünnepélyes igével (kettős ,,ámén"-nel!) hirdeti Jézus: „Bizony, bizony mondom nektek, hogy valaki közületek elárul engemet!" A következő elbeszélés néhány nagy ecsetvonással, de mesteri módon rajzolja meg, hogyan jelölte meg Jézus az árulót. Az elbeszélés megértéséhez tudnunk kell, hogy történetünk idején a palesztinai zsidóság körében is el volt terjedve az a görög-római szokás, hogy az étkezések alkalmával nem ültek az asztal mellett, hanem kereveteken feküdtek. Áll ez különösen az ünnepélyesebb természetű étkezésekre s azokra, melyeket úgy tekintettek, hogy azok az asztaltársakat egy közös egységbe fogták össze. Viszont a hétköznapi családi étkezéseknél a mi szakásainkhoz hasonlóan ültek az asztaloknál. Az ünnepélyesebb étkezéseknél az asztaltársak a baloldalukon feküdtek és a balkezükkel támaszkodtak, a jobbkezük pedig szabad volt: evvel ettek. Az étkezők kényelmét szolgálta, hogy a kereveten párnák voltak, melyekkel derekuk alját, valamint kezüket is alátámasztották. A kereveten ferdén feküdtek és pedig az asztaltársak rendesen hármasával voltak csoportosítva oly módon, hogy az egyik étkező párnája előbbre volt húzva, mint szomszédjáé.- így a bal szomszédja minden egyes résztvevőnek kb. a melléig ért, ahogyan a negyedik evangélista mondja „a keblénél feküdt". Ez tehát az a tanítvány, aki Jézus baloldalán feküdt s akit „Jézus szeretett".* Ez a megjelölés itt tűnik fel először az evangéliumban, de előfordul még 19, 26; 20, 2; 21, 7 és 20. verseiben is. A kifejezés nyilván úgy értendő, hogy ez a tanítvány különösen bizalmas viszonyban volt Jézussal és tapasztalta Jézusnak reá irányuló szeretetét. Ennek a tanítványnak int Péter s — úgy vélve, hogy ő tudja, — kéri, mondja meg, kiről van szó. A szeretett tanítvány visszahajlik Jézushoz, hogy tőle kérjen választ a tanítványok lelkében lappangó kérdésre (v. ö. Mát. 26, 22). Jézus a választ egy olyan cselekedettel adja meg, amely egyszerűségével, finomságával és mélyértelmű szimbolikus jellegével egyaránt meglep. A házigazda kitüntető figyelme volt, ha a közös tálba mártott falattal megkínálta a vendéget. Jézus így ad egy falatot Júdásnak s ez azt jelenti, hogy immár úgy tekinti őt, mint vendéget, aki tehát már nem tartozik bele a tanítványi kör meghitt közösségébe. Jézusnak ez a cselekedete nem vált ki különösebb feltűnést a tanítványoknál: ezért sem értik, hogy mi történik Jézus és Júdás közt. „Akkor — mondja az evangélista, — ment bele a „Sátán" Júdásba. Hasonló kifejezést alkalmaz Luk. 22, 3 is. De ugyanilyen értelemben mondja Pál apostol is a vérfertőzőről, aki súlyosan vétkezett Krisztus ellen, hogy át kell adatnia a Sátánnak (I. Kor. 5, 5). Aki vétkezik Krisztus ellen és kiesik a vele való közösségből s az, aki nincs „Krisztusban" (v. ö. 14, 20; 15, 4—7; I. Ján. 3, 6. 24), a Sátán martalékává lesz és eszközül szolgál neki. De akármilyen döbbenetes is a tanítvány visszaemlékezése számára, hogy Jézus legszűkebb körében is akadt olyan, aki ki tudott esni a Krisztussal való közösségből és árulóvá," a Sátán eszközévé lett, a döntő mégsem ez. Az evangélista számára minden azon fordul meg, hogy a Sátán minden ereje és hatalma ellenére sem tudott diadalmaskodni, hanem titokzatos módon kénytelen volt szolgálni a kinyilatkoztatás és a megváltás nagy művét. Ismételten láthattuk a negyedik evangéliumban, hogy Jézus világfölényes hatalommal tartja kezében életét és senki sem tudja megakadályozni abban, ill. eltántorítani attól, hogy az * A „szeretett tanítvány" sokat vitatott kérdéséhez v. ö. a Függelékben, az evangélistáról szóló fejezetben. •192