Karner Károly: A testté lett Ige. János evangéliuma (Budapest, 1950)

„Arról tett bizonyságot, amit látott és hallott" (Krisztus tanúbizonyságtétele.)7—12. fejezet.

séget emeli ki, mely akkor Jézust körülvette. Jézus sok és nagy, megragadó jelet vitt véghez, — hangsúlyozza az evangélista. Ilyenek voltak a negyedik evangéliumban elmondottak is. Jánosnál látszólag nagyobb hangsúly esik Jézus igéjére, mint cselekedeteire, — bár ezt talán inkább csak a mai olvasó gondolja. Jézusnak a cselekedetei is beszédes, sőt egyenesen prédikáló^ „jelek", amint viszont igéje is „cselekedet" a szónak abban a legszorosabb értelmében, hogy igéjével is véghez visz valamit, t. i. kikerülhetetlen döntés elé állít és életet ajándékoz. Jézusnak azonban nem hittek a jelek ellenére sem. Ez mindenekelőtt történeti megállapítás. De az evangélista többet akar vele mondani, mint egy történetileg, esetlegesen kialakult helyzet rögzítését. Arról ugyan nincs szó, hogy az ember keresztezhetné Isten utait: íme, az embernek módjában van, hogy elzárkózzék a leghatalmasabb jel elől is és annak talán éppen ellenkező értelmet adjon, mint ami az valósággal. Ilyesmire az evangélista nem utal. Ellenkezőleg azt emeli ki, hogy a zsidók hitetlensége sem tudta keresztezni Isten akaratát és utait, mert hiszen Isten maga is így rendelte azt, már a prófétával is ezt íratta meg. Egyenesen Isten maga rendelte így, , hogy beteljesedjék Ezsajás próféta igéje": „Uram, kicsoda hitt a mi prédikálásunknak és az Urnák a karja kinek jelentetett ki?" — ezt az Ezs. 53, 1-ből vett igéjét az evangélista valószínűleg úgy érti, hogy benne Krisztus panasza hangzik fel és egyesül a gyülekezet fájdalmas megállapításával, hiszen a gyülekezet prédikálása, bizonyságtétele is mindig újból találkozik az elutasítással és hitetlenséggel. Istennek a hatalmas cselekedeteket véghezvivő, üdvösséget szerző karja is Jézus művében lett nyilvánvalóvá, de éppen ezt a kinyilatkoztatást utasítja el a hitetlenné vált ember. Ezért„nem tudtak hinni". Ismét Ezsajás próféta igéje világosítja meg ezt az oly fájdalmas valóságot. Isten maga „vakította meg szemüket és keményítette meg szívüket, hogy szemükkel ne lássanak, szívükkel ne értsenek és meg ne térjenek". Ez az Ezs. 6, 9-ből vett idézet az eredeti héber szöveghez igazodik, de némileg átdolgozza azt. Ott t. i. arról van szó, hogy a prófétai igének lesz az eredménye a szívek megkeményedése. Itt az evangélista úgy formálja a prófétai igét, hogy az Isten művére utal. Isten maga viszi véghez a szívek megkeményítését és a Krisztusban adott kinyilatkoztatás maga lesz ítéletté, „hogy meg ne gyógyítsam őket". Ilyen értelemben „nem tudtak hinni" Jézusban a zsidók. Az evangélista nem akarja ezzel kikapcsolni a zsidók felelősségét hitetlenségükért. Nem szabad ugyan a „nem tudtak" kifejezést legyengíteni és abban az értelemben venni, hogy „nem akartak", — mint ahogyan azt már egyes ókori egyházi írásmagyarázók tették. De annak az isteni ítéletnek, mely a „nem tudtak" kifejezésben nyilatkozik meg, egyik tényezője az, hogy nem akartak. Éppen erre utal az evangélista akkor, mikor emlékeztet arra, hogy „ennek ellenére" — t. i. a Jézussal való általános szembefordulás ellenére is „sokan hittek benne a főemberek közül". A „főemberek" a népnek azok a vezetői, akik mint a „vének" a különféle vezető tiszteket töltik be s akiknek a kezében van a nép ügyeinek az intézése, bíráskodás stb. Nemcsak a nép egyszerű tagjai közt voltak sokan, akik hittek Jézusban, — erre az evangélista ismételten utalt (v. ö. pl. 8, 30; 10, 42; 12, 11), — hanem — hangsúlyozza — a vezető emberek közt is sok volt az ilyen. Azonban — s ez a fájdalmasan tragikus megállapítás, — nem merték megvallani hitüket a farizeusok miatt, hogy ki ne taszítsák őket a gyülekezetből (v. ö. 9, 22-nél!). A hithez elengedhetetlenül hozzátartozik annak a megvallása, a „bizonyságul. 38. 39. 42. •181