Karner Károly: A testté lett Ige. János evangéliuma (Budapest, 1950)

„Arról tett bizonyságot, amit látott és hallott" (Krisztus tanúbizonyságtétele.)7—12. fejezet.

41. 44. • 46. • tétel" és pedig a bizonyságtétel az ellenséges világ előtt. Hol lappang annak a félelemnek a gyökere, mely visszatartja az embert a bizonyságtételtől? Erre a kérdésre felel az evangélista azzal a megállapítással, hogy „többre becsülték a dicsőséget az emberek előtt, mint a dicsőséget az Isten előtt". Már Krisztus is azzal vádolta a zsidókat 5, 44 szerint, hogy azért nem hisznek benne, mivel nem az Isten előtti dicsőséget keresik, hanem az emberek előtti dicsőséget. Sokszor vagyunk abban a kísértésben, hogy mindennek elébe tegyük a jó hírnevet, a becsülést, a tisztességet az emberek szemében, sőt egyenesen keressük a dicséretüket, a „dicsőséget", még akkor is, ha az veszélyezteti Istenhez való viszonyunkat, a „tisztességet" és „megbecsülést" az Isten előtt. Aki enged ennek a kísértésnek és a helyett, hogy megvallaná a hitet emberek magatartásától és becsülésétől teszi függővé az Istenhez való viszonyát, az végezetül is „nem tud hinni", azon ítéletté válik az ige, azon beteljesedik Ezsajás fentebb idézett igéje. Az evangélista ehhez az igéhez hozzáteszi, hogy a próféta így azért prófétálhatott, mivel „látta az ő dicsőségét", t. i. Krisztus dicsőségét. Látta már abban a csodálatos látomásban, melyben a próféta szemei előtt feltárult a menynyei szentély, hallotta az Isten trónusa előtt álló angyalok dicsőítő énekét és elnyerte prófétai küldetését. „Istent nem látta soha senki" (1, 18) hangsúlyozza az evangélista. Csak aki a Fiút látja, az látja az Atyát (v. ö. 12, 45; 14, 9). Ugyanígy van fordítva is: akinek az Atya megmutat valamit az ő dicsőségéből, az „látja" a Fiút, az előtt feltárul a Fiú dicsősége. így hirdette Ezsajás próféciájával Krisztust. A szakasz második fele, a 44—50. versek röviden összefoglalják Krisztus igéjét. Amit itt olvasunk, azt Jézus „prófétai szóval" hirdette. Az evangélista nem mondja meg, hogy Jézus hol s mikor mondotta a következőket. Nyilván nem egy történeti helyzethez kötött beszédről van szó, hanem Jézus szavainak; egy olyan összeállításáról, mely rövid summáját adja mindannak, amit „tanított", hirdetett. Valóban a következő versek lényeges tartalmuk szerint már előfordultak Jézus eddig közölt igéjének, prédikálásának a során. Itt az összefoglalásban Krisztusnak az Atyával való egysége kerül homloktérbe. Ez nyilatkozik meg abban, hogy aki Krisztusban hisz, az tulajdonképpen, valósággal „nem benne hisz", azaz hite Krisztusra nem önmagában irányul, hanem arra, „aki őt elküldötte", az Atyára. Krisztus Istent nyilatkoztatja ki s kinyilatkoztatásával az Atya iránti hitre és engedelmességre akar vezetni. Krisztus semmi sem volna önmagában, csak küldetése által lesz azzá, aki hitet követel, de akkor is úgy, hogy az igazi Krisztus-hit tulajdonképpen Istenbe vetett hit. Ez más szóval azt is jelenti, hogy aki Jézust „látja", azt „látja, aki őt küldötte". „Látni" Jézust nem kell testi szemekkel, hanem látni, megismerni őt igéjében lehet. De ismét úgy van: igéje túlmutat önmagán. Ö nem önmagát hirdeti, aminthogy nem is ő maga tanúskodik önmaga mellett (v. ö. 5, 31—32). Bizonyságtételében az Atya nyilatkoztatja ki magát, azért tárul fel előttünk Krisztus igéjében maga az Atya. Krisztusnak az Atyával való egysége és pedig úgy, amint küldetésében megnyilvánul, egyik legfőbb témája a negyedik evangéliumnak; v. ö. 10, 30; 5, 36—37; 7, 16; 8, 19 és 42; 13, 20. stb. Krisztusnak a küldetését jelöli meg közelebbről az a meg^ állapítás, hogy „világosságként jött a világra", v. ö. 8, 12, és pedig azért, hogy aki benne hisz, ne maradjon sötétségben. Krisztus nélkül sötétség a világ, ebből a sötétségből csak ő menthet meg és csak azt menti meg, 182