Karner Károly: A testté lett Ige. János evangéliuma (Budapest, 1950)

„Arról tett bizonyságot, amit látott és hallott" (Krisztus tanúbizonyságtétele.)7—12. fejezet.

30. 31. 32. 33. 34. 35. 36. és ahogyan ő akarja. Éppen ez az Atyától nyert isteni parancsolat: Krisztus ebben sem cselekszik önhatalmúlag, hanem engedelmes az Atya iránt. Ahogyan minden cselekedete Istennek szolgáló engedelmesség, úgy halála és feltámadása is. Itt bizonyul meg teljességgel, hogy „Krisztus és az Atya egy". Ez nem azt jelenti, hogy Isten és a Fiú egy és ugyanaz, hanem azt, hogy elválaszthatatlan egységben vannak: nem választja el a Fiút az Atyától semmi, nincs köztük „bűn", ellenkezőleg, kettejük viszonya tiszta szeretet és tiszta szolgálat. Jézus ellenfelei megértik azt az igényt, mely Jézusnak abban a szavában szólal meg, hogy ő a „jó pásztor" s hogy „egy" az Atyával. Ezért ragadnak követ, hogy megkövezzék őt. Jézus ezt a szándékot azzal utasítja vissza, hogy kérdőre vonja őket: melyik „cselekedete" miatt akarják őt megkövezni. E „cselekedeteket", „műveket" Jézus az Atyától vette és az Atyával való egységben vitte véghez, ezért azok „jó'

4-» vagyis Istennek kedves, Isten szolgálatában álló és Istent megdicsőítő cselekedetek. Jézus visszautasítása egyúttal figyelmeztetés is: figyelmezteti ellenfeleit arra, hogy Isten ellen támadnak, amikor ő ellene fordulnak. Ezek azonban most nem „cselekedetei" miatt támadnak Jézus ellen, hanem igénye miatt, mellyel „ember létére Istenné teszi magát". Helyesen érzik meg a Jézus igéjében megnyilatkozó igényt s Jézus nem is tagadja azt. Csak még rejtélyesebbé teszi ezt az igényt a „ti", vagyis a mózesi törvényre, az írásra, nevezetesen Zsolt. 82, 6-ra való hivatkozással: a zsoltárok is a ,,törvény"-hez, vagyis Isten kinyilatkoztatásának egészéhez tartoznak. JézűS az íráshelyet a történeti értelmére való tekintet nélkül idézi. Eredetileg arról van szó a 82. zsoltárban, hogy Isten ítéletet tart a népek istenei fölött, úgyhogy azok is „meghalnak, mint a közember". Jézus a zsoltárban Istennek az emberhez szóló szavát ismeri fel: „Én mondottam: istenek vagytok ti és a Felségesnek fiai ti mindnyájan". Az emberek, akikhez Isten szól, igéje által „istenekké", vagyis — mint az idézet második feléből kitűnik, — Isten fiaivá lesznek. Jézus az idézettel arra emlékezteti ellenfeleit, hogy az igény, mellyel Istennel való egységét, istenfiúságát állítja hallgatói elé, az írásban gyökerezik. Ha ellenfelei hajlandók volnának felismerni, hogy ezt az igényt alátámasztja és igazolja az írás, akkor ezzel megnyílna számukra az út Jézushoz. Ők is tudják, hogy az írást nem lehet „feloldani", azaz hatályát és érvényét megszűntetni. Ezért Jézus avval az igénnyel hivatkozhatik erre az íráshelyre, hogy ellenfelei is kénytelenek előtte meghajolni. Kell, hogy az írásnak ellenfelei necsak látszat szerint, hanem valóban alávessék magukat. Jézus arra törekszik érvelésével, hogy ellenfeleinél elérje ezt az engedelmességet az írás iránt: az elbeszélés lezárása mutatja, hogy Jézusnak ez a kereső pásztori szeretete eredménytelen kísérlet maradt. Az idézett íráshellyel Jézus arra emlékezteti ellenfeleit, hogy őt — jogosan — nem lehet istenkáromlással vádolni, ha Isten Fiának mondja magát és evvel az igénnyel lép fel. Mert őt az Atya „szentelte meg", vagyis belevonta saját szentségének a minden emberi, teremtményi és — a valóságos helyzet szerint — a bűnös világtól idegen isteni lényébe. A Fiú megszenteltetése más fogalommal ugyanazt jelöli meg, amit egyébként az Atya és a Fiú egységének mond az evangélista szóhasználata. Mivel Isten megszentelte a Fiút s így őt isteni lényének a részesévé tette, azért „küldi" őt el „a világba" Megváltóul. A Fiú éppen azáltal egy az Atyával, azért részesedik az Atya szentségében, mivel részesedik a megváltás művében,. •158