Karner Károly: A testté lett Ige. János evangéliuma (Budapest, 1950)
„Arról tett bizonyságot, amit látott és hallott" (Krisztus tanúbizonyságtétele.)7—12. fejezet.
,,eggyé" válnak abban, hogy a juhok életüket a pásztortól nyerik, a pásztor tulajdonai és pásztoruknak, pásztorukért élnek. Űj mozzanattal jellemzi a jó pásztor művét Jézus annak a kiemelésével, hogy minden juha az egyetlen nyájba, az ő nyájába tartozik. Eddig nem volt szó arról, hogy a példázatban említett aklon kívül volna más akol is, illetve, hogy a pásztornak volnának más juhai, melyek nem az eddig említett „akolból" valók. Itt most erről a „más akol"-ról hallunk: a „példázat"-nak ez a fordulata tükrözteti már az apostoli kor viszonyait: Jézus a pogányok között is keresi juhait, nemcsak a zsidók közt. A pogányok a maguk „aklában" is hallják és meghallják Krisztus hívó szavát. A jó pásztor pedig őket is „vezeti", hogy nekik is életet adjon. A juhok mind egy nyájba tömörülnek: nincs különbség azok közt, akik a zsidóságból származnak és azok közt, akik a görögök vagy egyéb pogány népek soraiból jönnek. így lesz „egy nyáj, egy pásztor". 7 0 A jó pásztort végső értelemben az teszi jó pásztorrá, hogy „életét adja a juhokért". Ötször fordul elő az erre való utalás a 11—18. versekben: már ez is mutatja, hogy az egész szakasznak a központi mondanivalója éppen ez. Vele a szöveg az Üdvözítő golgotai áldozatára irányítja tekintetünket. Senki más nem hozhatja ezt az áldozatot, csak a jó pásztor. Viszont a jó pásztor éppen azért az egyetlen, az igazi Pásztor, mivel önmagát, életét adja oda áldozatul az övéiért. Ebben az áldozatban teljesedik ki küldetése és vele lesz nyilvánvalóvá az Atyának a Fiúra irányuló szeretete is. Isten azért szereti a Fiút, „mert életét adja" az övéiért. A golgotai áldozatban Krisztus engedelmes az Atya iránt, engedelmes „mind a keresztfa haláláig" (Fii. 2, 8), ezért „szereti" őt az Atya, ezért fogadja el az áldozatot, ezért „ad át a Fiúnak mindent" és teszi őt Ürrá és Krisztussá (v. ö. Mát. 11, 27; 28, 18; Csel. 2, 36). Az áldozat és a halál azonban nem az utolsó fordulat Jézus sorsában: azért adja életét, hogy „újra jelvegye azt". A kereszt nem kegyetlen sors és nem a gyalázat fája, hanem Jézus megdicsőülése. A halálra való készülés és annak a tudata, hogy áldozatul adja életét, társul Jézusnál annak a bizonyosságával, hogy nem marad a halálban, mert a halál birodalma nem tudja őt, „az élet fejedelmét" (Csel. 3, 15) fogva tartani. Sőt ez több a bizonyosságnál: Ö életnek és halálnak Ura, neki — miként Istennek, — élete van „önmagában" (5, 26). Ezért nem is veheti el tőle sem ellenséges sorsfordulat, sem pedig elleneinek csalárd tőrvetése az életet. Krisztus önmagától ajánlja fel, adja oda életét: neki hatalma, és pedig isteni hatalma van arra, hogy azt „újra felvegye". Más ember is érezheti vagy tudja esetleg, hogy bizonyos körülmények közt elérkezik halálának órája. De senkinek sincs módja ezt az órát saját tetszése szerint megválasztani (hacsak nem követ el öngyilkosságot). Krisztusnak azonban van hatalma arra, hogy maga szabja meg az időpontot is, maga határozza meg a körülményeket is, amikor ellenségeinek kiszolgáltatja magát, — akkor is úgy, hogy tulajdonképen azt kénytelenek cselekedni, amit Krisztus akar. így van Krisztusnak hatalma nemcsak arra, hogy életét adja. hanem arra is, hogy akkor vegye vissza az életet, amikor 76 >A szokásos magyar fordítás: „Lészen egy akol és egy pásztor" hibás: a görög szövegben semmi alapja sincs, ellenben nyilván a latin fordítás szövegére támaszkodik (,,et fiet unum ovile, et unum pastor"). Azonban ez a latin fordítás is hibás, mert megmásítja a görög szöveget. A helyes fordítás ez: „lesz egy nyáj, egy pásztor". Hogy az „egy akol" fordítás helytelen, azt újabb katolikus írásmagyarázők is elismerik; v. ö. pl. Lauck: Das Evangélium und die Briefe des heil. Johannes, 1941, 270. lp. 16. 17. 18. •157
