Karner Károly: A testté lett Ige. János evangéliuma (Budapest, 1950)

„Arról tett bizonyságot, amit látott és hallott" (Krisztus tanúbizonyságtétele.)7—12. fejezet.

12. 13. 14. 15. igazi Pásztor, benne testesül meg és valósul mindaz, ami a pásztort a szó igazi és teljes értelmében pásztorrá teszi. így tehát az a kifejezés, hogy Jézus a „jó pásztor", nem hasonlat formájában, nem képszerűen fejezi ki Jézus küldetését (nem azt mondja, hogy Jézus küldetése, magatartása hasonlít egy jó pásztor feladatához, magatartásához), hanem ellenkezőleg: Jézus jó pásztor voltához viszonyítva válik képszerű, hasonlatszerű kifejezéssé minden más, amit a világban az ember ,,pásztor"-nak szokott mondani, Tnert csak képszerűen, mintegy Jézus művéhez hasonlítva jelöli meg azt, ami a pásztorságnak a tulajdonképeni értelme. Jézus ilyen értelemben a „jó pásztor", t. i. az egyetlen és páratlan, a tulajdonképeni, az igazi pásztor. Ezért e felé a Pásztor felé kell fordulnia minden emberi hálának és dicsőítésnek. Jézus beszéde a „jó pásztort" több vonás kiemelésével jellemzi. Első ezek közt, hogy „a jó pásztor életét adja a juhokért". A pásztor nem önmagáért van, nem is a juhok vannak a pásztorért, hanem a pásztor van a juhokért. Jézus pásztor-voltának az értelme éppen abban van, hogy valósággá, teljessé pásztor volta akkor és azáltal lesz, hogy a juhokért van: életét adja oda értük. Ebben valósul meg és teljesedik ki isteni küldetése. Ez állítja őt szembe minden más úgynevezett vagy látszat szerinti pásztorral, a „béres"-sel. A ,,béres"-t éppen az különbözteti meg a pásztortól, hogy önmagának él, létének értelmét önmagában, a saját érdekében és hasznában keresi. Látja ugyan közeledni a veszedelmet, látja jönni a „farkast". De nem száll szembe vele, nem védi és nem oltalmazza a juhokat, még kevésbbé veti önmagát oda áldozatul, hanem „elhagyja a juhokat", „elfut", menekül, önmagát menti, „nincs gondja a juhokkal". A jó pásztor törődik a juhokkal, gondja van rájuk, „nevükön hívja" (3. vs.), mert „ismeri" őket, és a juhok is „ismerik" őt. Ez az újabb és egyik legdöntőbb vonása annak, ami a jó pásztort jellemzi, őt valóban a „jó" pásztorrá teszi. A Megváltónak és övéinek a viszonyát ez a kölcsönös „ismerés" jelöli meg. A jó pásztor „ismeri" övéit. Ez azt jelenti, hogy „nevükön" hívja és szólítja őket. De az „ismerés" még jóval többet is mond ennél a közvetlen személyes viszonynál. Itt olyan „ismerés"-ről van szó, amelyben teljesen feltárul 'krisztus és megváltói műve az ember előtt és viszont az ember is teljesen, — lelkének legmélyebb rejtekeivel, — feltárul Ura és Krisztusa előtt. Ez az ismerés nem elméleti tudás, amikor az ember „tudja", hogy kicsoda Krisztus és mit végzett, viszont Krisztus részéről sem hideg, szenvtelen megállapítása annak, hogy kicsoda az ember és mi lakozik benne, hanem olyan ismerés, mely a pásztort és juhait kölcsönösen meghatározza és formálja egzisztenciájuk végső alapjaiban. Más szóval: ebben az ismerésben válik Krisztus Megváltóvá, mert a jó pásztor olyan értelemben és olyan módon „ismeri" az övéit, hogy nemcsak tud róluk, hanem életét adja az övéiért, vagyis megváltja őket. Ezt a mondatot, hogy a jó pásztor életét adja a juhokért, ismétli a szöveg, éppen azért, mivel benne rejlik az „ismerés" Jegmélyebb titka. Viszont másfelől az ő juhai is ismerik őt. Ez is azt jelenti, hogy ismerik pásztorukként, urukként, akinek szolgálnak és akinek élnek. Ezt a viszonyt példázza az Atyának és a Fiúnak a viszonya is, melyet itt az „ismerés", 10, 39 pedig úgy jelöl meg, hogy a Fiú az Atyában, az Atya pedig a Fiúban van. Ahogyan ez azt jelenti, hogy az Atya és a Fiú „egy" (10, 30), úgy a jó Pásztor és juhai is 156