Karner Károly: A testté lett Ige. János evangéliuma (Budapest, 1950)

„Arról tett bizonyságot, amit látott és hallott" (Krisztus tanúbizonyságtétele.)7—12. fejezet.

1 1 45. 46. 47. 48. 49. 50. 51. az élet, addig az ördög műve a világban a halál. S ahogy az élethez elválaszthatatlanul hozzátartozik az igazság, úgy elválaszthatatlan egymástól ördög, halál és hazugság is. Az ördög „nem áll az igazságban, mert igazság nincsen benne". Ellenkezőleg, ő maga „hazug" és a „hazugság atyja", azaz tőle származik a hazugság. De egész lényét is a hazugság határozza meg, ezért akkor szól „a sajátjából", azaz lényének megfelelően, amikor hazugságot szól. Ezért nincs is benne igazság (veritas), semmi kapcsolata nincs az igazsággal, sőt mindenben az ellentéte neki. így lesz az ördög Krisztusnak, a Fiúnak mintegy ellenlábasává, végső és teljes ellenfétévé. Mert a Fiú egész valóját éppen az határozza meg, hogy „az igazságot szólja", hirdeti: ezért is nem hisznek neki azok, akik lényük szerint az ördöghöz tartoznak. Viszont éppen ezért nem is tudnak Krisztusra semmi bűnt sem „rábizonyítani". Krisztus nem lehetne az Atyának az a küldötte, akinek küldetése, hogy „az igazságról tegyen tanúbizonyságot" (18, 37), ha nem hirdetné és nem cselekedné állandóan és hiánytalanul az igazságot. Mivel ő így az „igazságban áll", sőt ő maga az igazság, azért lehet ugyan ellene vádat emelni, de gonoszságot, bűnt rábizonyítani nem lehet. Az igazság üzenetét meg kell hallania annak, „aki Istentől van", vagyis Istentől származik s Isten akaratának engedelmeskedik. Viszont Jézus ellenfelei éppen azért „nem hallják Isten beszédét, mivel nincsenek Istentől". Az emberi magatartásnak és cselekvésnek, valamint a hitnek és hitetlenségnek ,a legmélyebb gyökerei kerülnek napvilágra evvel a megállapítással. Isten beszédét hallani, hallgatni, rá hallgatni és neki engedelmeskedni — mind emberi döntés és elhatározás, éppen úgy, ahogy a megtérésre, a „felülről való születésre" hívás is követelmény, mely döntés elé állít. Mégis Isten beszédét csak az hallja meg, az fogadja el, az veti magát alá neki, aki Istentől van. S a hitetenség legmélyebb gyökere is az, hogy aki „nincs Istentől", aki nem nyerte el az Istentől születés ajándékát, akit az Atya nem „vonz" magához (6. 44), az nem bírja hallgatni Krisztus beszédét (43. vers), az nem tud Krisztushoz menni, az nem hallja meg Isten beszédét. A vitabeszéd harmadik, utolsó menete Jézus ellenfeleinek a támadásával kezdődik: visszatér a már ismert szemrehányás (v. ö. 7, 20), hogy Jézust „gonosz lélek szállotta meg". Ezt itt még pontosabban megvilágítja az a másik vád, hogy Jézus „samaritánus". A samaritánusok az írástudók szemében „eretnekek" s mint ilyenek, ellenségnek számítanak. A törvényhez ragaszkodó írástudomány szemében pedig a „tudatlan nép" (= '„ám-há-árec", v. ö. 7, 49 magyarázatánál!) és a varázsló „mágus" egy szintre kerülnek. A varázsló gonosz lelkek segítségével folytatja mesterségét s így maga is gonosz lelkek szolgálatában áll. így talán az a vád, hogy Jézus „samaritánus", lényegileg ugyanazt mondja, mint az a szemrehányás, hogy „gonosz lélek" szól belőle. Jézus ezt a vádat azzal utasítja vissza, hogy „tiszteli Atyját", — éppen azzal, hogy az igazságot hirdeti. Viszont ellenfelei éppen ezzel a váddal is beigazolják, hogy „gyalázzák", „szidalmazzák" őt. Ebben is kifejezésre jut a hitetlenség elvetemültsége: hiszen aki a Fiút szidalmazza és gyalázza, az evvel az Atya ellen is fordul. Jézus nem „sértődik meg" ellenfeleinek ezen a magatartásán: ő nem keresi a maga dicsőségét. Nem is keres embereknél hírnevet, hanem „tiszteli az Atyát". Éppen ezért „van, aki keresse", t. i. az ő dicsőségét: maga az Atya az, aki megdicsőíti őt, amikor eljön annak az órája. Ö „ítél", mond ítéletet Jézus javára abban a perben, mely Jézus •140