Karner Károly: A testté lett Ige. János evangéliuma (Budapest, 1950)
„Arról tett bizonyságot, amit látott és hallott" (Krisztus tanúbizonyságtétele.)7—12. fejezet.
és a világ között folyik. S ehhez egy ünnepélyes nyilatkozattal hozzáteszi Jézus, hogy „aki megtartja igéjét", azaz hisz benne, „az nem lát halált örökké". Isten éppen azzal dicsőíti meg Fiát, hogy Krisztushoz és igéjéhez köti a legnagyobb ajándékot, az életet (v. ö. 5, 24). A Jézus szavaiban megnyilatkozó igény csak megerősíti, ill. most már teljessé teszi ellenfeleiben azt a meggyőződést, hogy „gonosz lélek" szól belőle: „Ábrahám meghalt"-, — mondják. Pedig Ábrahám Isten kegyeltje és választottja volt, aki a legnagyobb isteni ígéreteket nyerte el. Ha ő meghalt, akkor ez bizonysága annak, hogy a halál sorsa alól nincs kivétel. Hasonlóan meghaltak a próféták is. Hogy Mózesről ebben az összefüggésben nincs szó, talán onnét érthető, hogy az Ószövetség említést tesz Mózes bűnéről, mely miatt meg kellett halnia. Ha mindenkinek meg kell halnia, akkor vájjon hogyan dőlhetne el az ember sorsa a Jézus igéjéhez való viszonyban? Jézusnak nagyobbnak kellene lennie Ábrahámnál, ,— ez ellenfelei számára elképzelhetetlen feltevés! Meggyőződésük szerint Jézus csak maga támaszt igényt személye iránt, csak ő teszi magát „valamivé", 6 3 nem pedig Isten. Azonban éppen ezt utasítja vissza Jézus: nem ő teszi önmagát „valamivé", nem ő veszi körül önmagát az isteni dicsőség fénykoszorújával és királyi fenségével; ha így tenne, akkor ez nem érne semmit és semmis volna. Aki őt „megdicsőíti", azaz aki őt hatalommal munkálkodó küldöttjévé teszi s aki rajta az isteni dicsőség fényét ragyogtatja, az maga az Atya: nem más, mint akit ellenfelei a maguk Istenének mondanak s akit nem ismernek. Nem ismerik őt, noha váltig tanulják a törvényt, olvassák a prófétákat és imádkoznak hozzá. Mégsem ismerik őt, mert saját elgondolásukat és képzeteiket, a saját törvény-értelmezésüket és a saját kegyességüket látják csak: mindez „faragott képpé", saját kívánságaik szerint formált istenképpé válik. Egyedül Krisztus mondja és mondhatja: „Én ismerem!" Ismeri őt, mivel tökéletes egységben van vele „és megtartja igéjét", aminthogy viszont a vele való egységének a gyökere az, hogy „ismeri őt". Cselekedetében, Isten evangéliumának a hirdetésében és megvalósításában mutatkozik meg, hogy „ismeri" az Atyát. Ezért hazuggá válna Krisztus, ha tagadná, hogy ismeri az Atyát: nem tudná teljesíteni küldetését, nem tudná Istent kinyilatkoztatni, nem „hirdetné az igazságot" (45. vs.). Végezetül Jézus újra Ábrahámra utal. Ellenfelei büszkén vallották magukat Ábrahám ivadékának (33. vers) és a tőle való származás a záloga annak is, hogy Istent atyjuknak mondhatják (41. vers). De szembe is állították Ábrahámot, mint Isten választott kegyeltjét avval az ígérettel, melyet Jézus az igének, az ő beszédének a megtartásához fűzött (51. vers): ellenfelei számára lehetetlen, hogy valaki is „nagyobb" legyen Ábrahámnál, azaz Istenhez közelebb álljon, mint az ünnepelt és sokat dicsőített ősatya, „Isten barátja" (Ezs. 41, 8; II. Krón. 20, 7; Jak. 2, 23). Hiszen ő volt az, aki hiánytalanul és tökéletesen betöltötte a törvényt, még mielőtt Isten azt kihirdette volna a Sinai hegyén. Az írástudomány 63 A latin fordítás és ennek alapján a szokott magyar fordítás is így fordítja ezt a mondatot: „Kinek állítod" vagy inkább „Kivé teszed magadat?" Ebben az esetben ugy kell értelmezni a kérdést, hogy Jézus ellenfeleinek a véleménye szerint talán Énókkal vagy Illéssel állítja magát egy sorba, akikről a hagyomány úgy tudta, hogy nem haltak meg. Azonban a szöveg összefüggése nem követeli meg ezt az értelmezést és a negyedik evangélium sehol sem utal ilyen összefüggésre. Ezért helyesebb, ha a kérdésnél arra a vádra gondolunk, amely szerint Jézus „Istennel teszi magát egyenlővé" (v. ö. 5, 18, 10, 33). Ennek az utóbbi, a magyarázók nagy többségétől követett értelmezésnek felel meg a fentebbi fordítás: „Mivé teszed magadat?" 52. 53. 54. 55. 56. •141
