Karner Károly: A testté lett Ige. János evangéliuma (Budapest, 1950)

„Arról tett bizonyságot, amit látott és hallott" (Krisztus tanúbizonyságtétele.)7—12. fejezet.

megszüntető kegyelmet és a halált legyőző életet. Aki Krisztust „követi", őhozzá „megy" és benne hisz, „nem jár sötétségben". Sötétségben az „jár", akinek egész magatartását, teljes létét, egzisztenciáját a „sötétség", az Istentől való távolság, a bűn határozza meg. Krisztus kiszabadít ennek a halálnak hatalmából. Aki őt követi, annak egész léte, életiránya minteey nanvilágra kerül, nem jár többé sötétségben hanem „övé lesz az élet világossága". Ez azt jelenti, hogy elnyeri Krisztustól az életet adó „világosságot". Egész életét átjárja, meghatározza és megújítja Krisztus avval a váltsággal és szabadítással, melyet kinyilatkoztatása által hoz. Jézusnak ez ellen az igénye ellen emelnek szót ellenfelei, a farizeusok és Jézus igényét annak központjában akarják megtámadni, amikor azt a mintegy alaki kifogást emelik ellene, hogy Jézus tanúbizonysága már csak azért sem lehet „igaz", a tényállásnak megfelelő és így „érvényes", mivel önmagáról tesz tanúbizonyságot. Jézus csak akkor számíthatna elismerésre, igényének elfogadására, ha igényét más tőle független és „elfogulatlan" tanúk igazolnák. A farizeusok nem veszik észre hogy ez lehetetlen. A kinyilatkoztatás megszűnne kinyilatkoztatás lenni, ha nem önmaga tenne önmagáról tanúságot: kiszolgáltatná magát a kinyilatkoztatás, a világnak és annak mérhető, kiszámítható és ellenőrizhető részévé válnék, ha e világ számára ellenőrizhető és tőle elfogadott tanúkkal igazolná magát. Krisztus tanúbizonysága viszont éppen azért igaz, mert saját magáról tesz tanúbizonyságot s ez annyit is jelent: „tudja, honnan jött és hová megy". Jézus az Atyától jön és az Atyához megy, vele van egységben, mindenben az ő akaratát cselekszi és küldetését viszi véghez. Ezért igaz és érvényes tanúságtétele akkor is, ha önmaga felől tesz tanúbizonyságot. Ez az önmaga felől való tanúságtétel tehát csak változata annak, hogy maga az Atya és a cselekedetek, melyeket az Atya neki adott, tesznek mellette tanúbizonyságot (5, 36—37). Ennek a tanúbizonyságnak az igaz voltát pedig ellenfelei éppen azért nem ismerik fel, mert ők nem „tudják, honnét jön és hova megy" Krisztus, ők nem ismerik az Atyával való egységét, ezért nem is ismerhetik fel tanúbizonyságának igazi értelmét. Más szóval ez azt is jelenti, hogy ők „emberi módon" (szószerint: „hús szerint", azaz emberi gyarló, esendő lényünk lehetőségei szerint) ítélnek. Csak azit látják és veszik számításba, ami a szem előtt van és tekintetük fogva marad emberlétünk korlátai közt. Ezért minden ítéletük hazug és hamis. Így Krisztus nem ítél, sőt ha ez az ítélet, akkor egyáltalán nem is ítél, hiszen az Atya őt egyáltalán nem ítélet-tartás céljából küldötte, hanem inkább, hogy üdvösséget hozzon a világnak (v. ö. 3, 17). S mégis — jövetele és küldetése ítéletté lesz: jövetele döntésre kényszeríti a világot és ennek következménye a szétválasztás azok közt, akik „átmentek a halálból az életre" s így nem is kerülnek ítélet alá és azok közt, akik hitetlenségükben már megítéltettek (v. ö. 5, 24 és 3, 18). Ez az „ítélet" azonban ,,igaz" és „érvényes", mert benne az Atya akarata nyilatkozik meg: Krisztus soha sincs „egyedül", akkor sem, amikor ítél, akkor is „ő és aki őt küldötte", az Atya vannak együtt, mert az Atya nevében cselekszik és őt mintegy megjeleníti. Ítélete éppen azért igaz és érvényes, mivel benne és általa maga az Atya cselekszik. Egy újabb fordulattal Jézus a „törvény"-re utal, hogy tanúbizonyságának az igazságát és érvényességét megvilágítsa. A „ti" törvényetekről beszél. A törvényt Isten Izráelnek adta s evvel Izráel törvényévé tette. Ezért kötelezi Izráelt, viszont Jézus az Isten oldalán áll, neki az 13. 14. 15. 16. 17. 9 A testté lett Ige 129