Karner Károly: A testté lett Ige. János evangéliuma (Budapest, 1950)

„A világosság fénylik a sötétségben" (2 — 12. fejezet)

42. 43. 44. 45: 46. 47. 48. 49. igényt támaszt, mivel saját ítélete szerint igénye nem nyert kielégítést. Azonban a nép igénye nem Mózes, hanem igazában Isten ellen irányul. Ezért a zúgolódás ott jelentkezik, ahol az ember Istennel szemben akar valami lenni. A zúgolódás ezért lázadás Isten ellen és ellentéte annak az engedelmességnek, melyet az ember a hitben tanúsít. így zúgolódnak ellenfelei Jézus ellen: lázadnak az ellen az igény ellen, amely Jézus igéjében jelentkezik és hitetlenek akkor, amikor Krisztus ajándékot ad. Zúgolódásuknak most is van „alapja". Tudják t. i., hogy Jézus honnét származik, ismerik szüleit (az evangélista éppen úgy, mint 1, 45-ben, itt sem tesz megjegyzést avval kapcsolatban, hogy Jézusról, mint József fiáról van szó; ezzel a helyzetnek megfelelő kifejezésmóddal nem szabad az evangélista meggyőződését azonosítani, vagy belőle következtetést levonni arra nézve, hogy az evangélista milyen álláspontot foglalt el Jézus születésének a titkára vonatkozólag). Számukra elképzelhetetlen, hogy a mennyből alászállt messiás lehetne az, aki valóságos, azaz családi kapcsolatokban élő ember. Jézus válasza nem tér ki a zúgolódás alapjára, tárgyi ürügyére, csak a zúgolódást. magát, mint Isten elleni lázadást utasítja vissza s feltárja a zúgolódás gyökerét, a hitetlenséget. A hitetlenség azonban nem egyszerű emberi „elhatározás". Jézushoz csak az közeledhetik — s ez ismét azt jelenti, hogy hinni csak az tud, — akit az Atya „vonz". Mint ahogyan a mágnes magához rántja a vasreszeléket és legyőzi az egyes szemcsék „ellenállását", úgy „vonzza" az Atya azokat, akiket a Fiúnak „ad" (6, 37). Azt pedig, hogy mit jelent ez az isteni „vonzás", az Ezs. 54, 13-ból vett idézet világítja meg. A messiási üdvkorban „mindanynyian", tehát mindazok, akik hisznek, „az Istentől tanítottak" sorába tartoznak majd: mindannyiukat maga Isten „tanítja", világosítja meg. Azok, akiket „tanít", „tanítványok" lesznek, azaz nemcsak „hallják az Atyától" a tanítást, hanem „meg is tanulják". „Hallani és tanulni" ebben az értelemben annyi, mint Jézushoz menni. Akik így közelednek Jézushoz, azokat „vonzza" az Atya. Az a körülmény tehát, hogy Isten vonz és hogy e vonzás nélkül senki sem közeledhetik Jézushoz, semmiképpen sem kapcsolja ki a felelősséget. A hitben mindkettő benne van, a „hallás" és „tanulás" egyaránt. De hogyan jön létre ez a hallás és tanulás? „Láthatta-e" valaki Istent? Azaz lehet-e vele olyan minden közvetítést kikapcsoló érintkezésünk, melyben közvetlenül érintkezhetünk vele, hallhatjuk, láthatjuk őt s tanulhatunk tőle? Erre a kérdésre Jézus azt feleli, hogy Istent csak a Fiú látta, az, aki „az Istentől való", azaz tőle származik és így nemcsak a prófétai küldetésnek, hanem a származásnak a kapcsolata szerint is egységben van vele. A „hallás"-nak és a „tanulás"-nak a „tanítványi" kapcsolata nem az az egység, mely csak az Atya és a Fiú közt van meg. A tanítványi kapcsolat a hit. Ez nyeri ajándékul az örök életet és teljesedik ki akkor, amikor Krisztus feltámasztja majd az utolsó napon azt, aki „odamegy őhozzá" (v. ö. 40. vs.). Az örök életet Jézus adja, ő „az élet kenyere". Itt visszatér a beszéd alapgondolata. Jézus szembeállítja önmagát az ószövetségi mannával, hogy még jobban megvilágosodjék, mi az az örök élet, melyet ő ad. A manna táplálékul szolgált a pusztában a „ti atyáitoknak" (Jézus nyilván szándékkal mondja a pusztai nemzetséget a zsidók ,,atyái"-nak). De ez a táplálék, noha isteni ajándék volt, mégsem adott életet. Nem akadá•104