Karner Károly: Máté evangéliuma (Sopron, 1935)
Máté evangéliuma magyarázata - A hegyi beszéd
41 1 2 3 4 zásról (5—6 vs.) és a böjtölésről (16—18 vs.). Jézus «zen mondásainak egymás mellé állítása nyilván nem az evangélistától származik. De az evangélista ékelte közbe Jézusnak néhány más mondását az imádságról, valamint az Ürtól tanult imádságot, amelyet Luk 11,2—4 más összefüggésben közöl. Az egész szakaszra vonatkozó bevezető vs. utal 5,20-ra. Az a szó, amelyet itt «kegyességének fordítottunk, a görög szövegben azonos az «igazság» szóval s itt az Isten előtti igazságot abban a vonatkozásban jelöli meg, amelyet kegyességnek szoktunk nevezni. Az egész következő szakasznak az az alapgondolata, hogv a tanítvány kegyességének nem szabad emberek tetszését, még kevésbbé a feltűnést keresni. Aki kegyességét úgy gyakorolja, hogy azt emberek előtt mutogatja, az — mondja Jézus, — nem nyerhet jutalmat Istentől. A késői zsidóság gyakorlata szerint különösen háromféle teljesítmény által mutathatja ki az ember szeretetét Isten iránt: a jótékonyság, az imádkozás és a böjtölés által. Mindhárom a gyülekezet nyilvánossága előtt folyt le Mivel pedig az egész vallásos életet átjárta az az erőteljes igyekezet, hogy az Istennek a törvényben kinyilatkoztatod akaratát betöltsék és ígv a gyülekezet a maga egészében kedves, szent legyen Isten előtt, azért minden egyes hívő kegyessége közüggyé lett. Tiszteletben az állott, aki kegyes volt és ininél kegyesebb volt valaki, annál nagyobb tiszteletnek örvendett. Ez természetes indító ok volt, hogy kiki minél jobban kimutassa kegyességéi. Jézus éppen ezt utasítja el: aki kegyességével embereknél törekszik tiszteletet, megbecsülést elérni és így Isten szolgálatát szükségképen másodrendű szemponttá teszi, az ne gondoljon arra, hogy ez a magatartás Isten előtt kedves lehet. Ali ez mindenek előtt a jótékonyság gyakorlására, az «alamizsna»-osztásra. Az «alamizsna» szó bennünk hamis képzeteket kelt, mert a jómódúak által a szegényeknek juttatott fillérekre gondolunk. Jézus nem a fölöslegből elhullatott fillérekre, hanem a szegényeket önmegtagadással is felsegítő irgalmas cselekedetre gondol. A zsidó gyülekezet minden tagjának áldozatkészségét számon tartotta és a zsinagógában kiváltságos helyre ültette azokal, akik meglepően nagy összegeket ajánlottak fel a szegények számára. Bár közvetlen adatunk nincs erre, mégis nem lehetetlen, hogy egyes alkalmakkor a kürtöt is megfújták, mint ahogy azt mindig megfújták az áldozatok alkalmával, hogy a mennyei seregeknek ludtára adják, mi történt és kérjék Istent, hogy gazdagon fizessen meg a jótéteményért. Azokról, akik így keresnek dicséretet az embereknél, mond ja Jézus, . hogv számukra az emberek dicsérete a megérdemelt és máris elvett jutatom. Mert így a «képmutatók» cselekszenek. Ezzel a szóval Jézus nem azt mondja, hogy a jótékony cselekedetet csak a látszat kedvéért viszik véghez, míg szívükben másként éreznek, azaz. hogy csak mímelik a készségüket a szegényeken való segítésre. Jézus természetesen az ilyeneket is megbélyegzi. De a farizeusoknak a vallásos buzgóságát, sőt az élet odaadásáig is elmenő áldozatkészségét Jézus nem vonja kétségbe. Mégis «képmutatás», vállalt szerep eljátszása (a «képmutató»-nak megfelelő görög szó eredeti jelentése annyi, mint «színész» 1 már az is, ha valaki vallásos buzgóságának a gyakorlásában tekintettel van arra, hogy felebarátai mit mondanak. A segítségre készség legyen oly tiszta, hogy még a balkéz se tudja, mit cselekszik a jobb. Arra meg éppen nem gondolhat, hogy a jócselekedet barátok tetszésével találkozik. Titkon kell a segítségre kész tanítványnak lehajolni a szegényekhez: a mennyei Atya látja a rejtekben munkálkodó szeretetet és «megfizet». Az, aki tud rejtekben maradni kegyességével és így teljesen letesz arról, hogy emberektől nyerjen érte dicséretet, egészen az Istenre bízza magát.
