Karner Károly: Máté evangéliuma (Sopron, 1935)
Máté evangéliuma magyarázata - A Krisztus fellépése és nyilvános működése
22 Azt, hogy Keresztelő János, valamint hasonlóképen Jézus, mit akart mondani az Isten királysága kifejezéssel, csak úgy érthetjük meg, ha visszanyúlunk az Ötestámentomra. Az Ótestámentom ismételten mondja Jahvet «királyinak (pl. II. Móz 15,18; I. Sám 12,12; Zsolt 5,3; 10,16; 29,10 stb.) s ezzel kifejezi Istennek a feltétlen rendelkezési jogát mindazzal, ami mint teremtménye az övé, valamint azt, hogy teremtményei mint alattvalói engedelmességgel tartoznak vele szemben Viszont Jahve, a király, oltalmazza és védi az övéit. Jahvenak ez a királyi méltósága fölötte áll minden térbeli és időbeli korlátnak ő kjrájy mindenkor és mindörökké (Zsolt 10,16; 146,10), királya az egész földnek (Zsolt 47, 3. 7—8). De jóllehet Jahve király mindenkor és így király már a jelenben is, mégis a próféták reménysége a jövendőre tekint: «Lészen, hogy akik megmaradnak mindama népek közül, amelyek Jeruzsálem ellen jőnek: esztendőről-esztendőre mind felmennek, hogy hódoljanak a Királynak, a Seregek Urának és megünnepeljék a sátorok ünnepét» (Zak 14, 16; v. ö. Ezs 24,23; 33,22; Soí 3, 15; Abdiás 21) Minél nagyobb a jelen nyomorúsága, annál égőbb vágyódással tekint a próféta a jövendőre: «Mily szépek a hegyeken az örömmondónak lábai, aki békességet hirdet, aki ezt mondja Sionnak: Uralkodik a te Istened» (Ezs 52,7). Szinte úgy tetszik, mintha Isten visszavonult volna népétől, a világtól, inelvben bűn és gonoszság hatalmasodott el, de eljön ítéletének napján, kinyilvánítja királyi hatalmát és igazságosan megfizet kinek-kinek. Midőn a késői zsidóságban mindinkább tért .hódít a szinte baltonás rettegés Jahve nevének kiejtésétől, ezzel együtt elterjed az a szokás is. hogy «Jahve király» helyett azt mondják «Isten (az t'ir) királysága», vagy még inkább, hogy Isten nevét is elkerüljék. <a menny királysága» («máikul sámájim»;. éppen úgy, mint ahogy a helyett, hogy . Jahve jelen van», azt mondják «(az Űr jelenléte» («sekhina»). Már ebből is világos, hogy az «Isten, ill. menny királysága» kifejezés Isten királyi méltóságát és hatalmát jelöli meg. Távol áll azonban a kifejezéstől az «ország» képzete, vagyis az a képzet, mintha ez a királyság alattvalók szerves egésze volna. Csak amennyiben egy királyság szükségképen «birodalomban» valósul meg, kapcsolódik, de egészen másodrangú módon az a képzet, hogy Isten királysága ott van, ahol Isten uralkodik, ahol akarata megvalósul, ahol népe kizárólag neki engedelmeskedik és teljesen neki szolgál. A zsidó írástudomány ;i kifejezést ritkán ugyan, de az eddig elmondottakkal összhangban használja. Kialakul az a szólásforma: «felvenni a menny királyságának az igáját» s ez azt jelenti, hogy valaki «elfogadja Istent urául és királyául», mint ahogy egykor Ábrahám elfogadta Jahvet urául és királyául, hozzá az egy Istenhez ragaszkodott, midőn megtagadott minden bálványt. Ily értelemben a kegyes izraelita minden nap többszörösen is «felveszi a menny királyságának igáját», amikor elmondja az V. Móz 6,4—9; 11,13—21 és IV. Móz 15,37—41 szakaszaiból összeállítod hitvallást, az ú. n. «Semá»-t (V. Móz 6,4: «Halljad Izráel: az Űr, a mi Istenünk egy Or»). Isten királyi igénye tehát döntés elé állítja az embert, 'azaz az ő népének tagját, hogy elfogadja-e vagy sem. S mivel így Isten királyi hatalma csak ezen döntés által lesz láthatóvá, de teljessége szerint rejtve van, mivel itt e világban bűn, halál és a Sátán uralkodik, azért irányul a választott népnek teljes izzó vágyódása arra a napra, amidőn Isten kilép rejtekéből és felhozza az ő királyságának napját. Készítse meg (Isten az ő királyságát és virágoztassa fel megváltását és hozza el az ö Messiását» — könyörög a kegyes a Kaddis-imádságban. A menny királyságának megvalósulására irányuló reménység tehát teljesen eszchatologikus jellegű.
