Karner Károly: Máté evangéliuma (Sopron, 1935)

Függelék - II. Jézus csodáiról

200 állapítsuk, mi az értelme és jelentősége a csodatetteknek Jézus messiási munkájának az összefüggésében. Ha már most számolni igyekszünk azzal a ténnyel, hogy csodás történetek a Jézusról szóló elbeszéléshez kezdettől fogva hozzátartoztak, úgy azoknak, akik a csodákat Jézus életében elismerni mégsem akarják, nem marad hátra más magyarázat, mint vagy az, hogy az események szemtanúi tévedtek, vagy pedig az, hogy Jézus, akár szándékosan, akár pedig szándéktalanul megtévesztette hallgatóit. Ilyenforma elgondolások állandóan kísértenek az evangélium elbeszéléseivel kapcsolatban. Hogy pl. a bélpoklos nem Jézus szavára gyógyult meg, hanem Jézus csak megállapította, hogy a beteg tiszta és elküldötte a paphoz e megállapítás hivatalos igazolása végett. Vagy hogy Jézus hitének naiv nemtörődömségével mondotta a bélpoklosnak: «Akarom, gyógyulj meg!», de hogy sem Jézus maga, sem pedig a tömeg nem figyelte lovább a beteget, meggyógyult- e valóban. Nem nehéz megállapítani, hogy ezek a feltevések szöges ellentétben állanak azzal, amit az evangélium mond. Az Újtestámentom bizonysága szerint az első keresztyének hite sokkal realisztikusabb volt, semhogy naiv és hazug ígéreteket csodának vett volna. De nem mondható kielégítőnek az a magyarázat sem, amely Jézus gyógyításait személyének a szuggesztív erejéből vagy pedig abból a felismerésből igyekezik megmagyarázni, hogy igen sok testi betegségnek a végső gyökere a lelki életben van és hogy ha a lelki életben gyógyulás következik be, akkor a testi élet egészsége is helyreáll. A szuggesztív behatások gyógyító erejét az orvostudomány is ismeri és elismeri, a nélkül hogy azoknak magyarázatot tudna adni. Űjabban pedig a pszichoterápia különféle irányzatai mutatták ki, hogy nagyon sok betegségnek, és pedig nemcsak lelki természetűeknek, hanem kimondottan testi elváltozásokkal járó betegségeknek (pl. némely bénulásoknak, esetleg bőrbajoknak) is lelki természetű, «pszichogén» oka van. Ennek alapján közelfekvő az a feltevés, hogy a Jézus által meggyógyított betegek pszichogén természetű bajokban szenvedtek és hogy Jézus azok közé a «karizmatíkusok», vagyis Isten különös kegyelmi ajándékaival felruházott választottak közé tartozott, akikkel a vallástörténet egész területén, azután az Ótestámentomban, de kivált a keresztyénség történetének a folyamán mint «szentek»-kel ismételten találkozunk. Jézus gyógyításai közt különösen nagy számban voltak a démonikusok, tehát tipikusan «pszichogén» természetű betegek. De más betegségeknél, mint pl. bénáknál, gutaütötteknél, vakoknál és süketeknél sem leheletlen, hogy betegségük lelki természetű okokból származik. Ez még azoknál sem mondható kizártnak, akiket az evangéliumok leprásoknak mondanak. Mert igaz ugyan, hogy a lepra nem vezethető vissza pszichogén okokra, azonban az ókorban hiányzott a leprásoknál a pontos diagnózis és sok beteg számíthatott leprásnak, akinek másnemű, a lelki életben gyökerező betegsége volt, mely bőrbetegségben jelentkezett s amelyet az akkori orvostudomány fejletlen diagnosztikája következtében egyszerűen leprának mondottak. Utalni lehet azután végül arra, hogy az evangéliumi elbeszélések tudósítanak olyan jelenségekről, amelyek mint távolbalátás, telepátia s hasonlók egyébként is ismeretesek és a karizmatikus szentek típusával kapcsolatban ismételten előfordulnak. Jézus, csodáit ilyen és hasonló feltevésekkel legutóbb Ottó Rudolf próbálta «Reich Gottes und Menschensohn» c. munkájában megmagyarázni. Értékesnek kell ebben a kísérletben mondani azt az igyekezetet, amellyel Ottó igazságot szolgáltat az evangéliumi csodák oly sokszor megkínzott és alaptalan hipotéizísek ködébe burkolt történeteinek. Az evangéliumi csodák «történetisége» nem szemedhet kétséget, ha abba a történeti összefüggésbe állítjuk őket bele, amelyre Otlo rámutat. De más kérdés, hogy ilyen módon kielégítő «magyarázatot» nye-