Karner Károly: Bevezetés a teológiába (Budapest, 1954)
III. rész. A teológiai tudományok - I. szakasz. Az írásmagyarázati teológia - 2. fejezet. A Szentírás, mint az írásmagyarázat tárgya
nyerésére vonatkozólag" (Hollatz). n Isten régebben sokféleképen nyilatkoztatta ki magát. De most már nincsenek új kinyilatkoztatások. Isten azt akarja, hogy meghatározott iratokban, t. i. a szent iratokban ragadjuk meg mindazokat az igazságokat, melyek az üdvösség felismerésére szükségesek. Az egész Szentírás Istentől ihletett („theopneustos"), hangsúlyozzák a dogmatikusok 2. Tim. 3, 16 alapján. 1 2 Ez más szóval azt is jelenti, hogy az írás tulajdonképeni szerzője (az „autor Primarius") maga a háromságos egy Isten. Az emberi szerzők csak eszközei voltak az isteni ihletésnek. A Szentlélek a prófétákat és apostolokat mint „titkárokat" (amanuensis) használta fel a szent iratok megfogalmazásában: ők a Szentlélek „szája" vagy pedig „írótolla" („os" és „calamus") voltak. Így mondja Gerhard János (1582—1637, jénai professzor, a 17. század legkiválóbb evangélikus teológusa): „A szent Isten emberei eszközi okai voltak a Szentírásnak (v. ö. 2. Pét. 1, 21): azaz Istentől sajátosan és közvetlenül arra elhívott és kiválasztott emberek, hogy az isteni kinyilatkoztatásokat írásba foglalják. Ilyenek voltak az Ószövetségben a próféták, az Újszövetségben pedig az evangélisták és apostolok, akiket ezért méltán mondanak Isten titkárainak, Krisztus kezének és a Szentlélek jegyzőinek vagy íródeákjainak. Mert nem emberi vagy saját akaratukból szóltak vagy írtak, hanem a ,Szentlélektől indíttatva', azaz a Szentlélektől űzve, vezettetve, indíttatva, ihletve és kormányozva. Nem úgy írtak, mint emberek, hanem mint ,Isten emberei', azaz mint Isten szolgái és a Szentlélek sajátlagos eszközei. Amikor tehát a kánon valamely iratát Mózes könyvének vagy Dávid zsoltárának vagy Pál levelének stb. mondjuk, ezt csak a szolgálat értelmében tesszük, de nem az elsődleges ok értelmében". 1 3 A próféták és az apostolok tehát csak átvitt értelemben mondhatók a szent iratok szerzőinek, a tulajdonképeni szerző a háromságos Isten, pontosabban a Szentlélek. A Szentlélek ihletése, sugalmazása az egész Szentírásra, annak minden részére és részecskéjére, minden szavára kiterjed. Mert ha a Szentírásnak akár csak valamelyik legkisebb részére is azt lehetne mondani, hogy az emberi mű, akkor nem lehetne azt állítani, hogy az egész Írást Isten ihlette. A Szentlélek tehát nemcsak az indítást vagy megbízást adta az írásra („impulsus ad scribendum" vagy „mandatum divinum"), nemcsak az Írásban foglaltakat, tehát az elbeszélés stb. tartalmát („suggestio rerum") ihlette, hanem az egyes szavakat is, melyekkel az elmondandókat írásba foglalták („suggestio verborum'). „A szavakat és az egyes hangokat mind összesen és egyenként a Szentlélek kölcsönözte, sugalmazta és mondta tollba az egyes szent íróknak", — mondja Quenstedt (1617—1688, wittenbergi professzor). 1 4 93
