Karner Károly: Bevezetés a teológiába (Budapest, 1954)

II. rész. A keresztyén teológia - 6. fejezet. A teológiai eszmélés

2. El kell utasítani a kinyilatkoztatásnak azt a régi értelmezését is, hogy az az isteni igazságoknak, a „doctrina coelestis"nek a közlése és mint ilyen a Szentírásban van előttünk. A kinyilatkoztatás Istennek a minket megváltó, az evangélium igéje által újjáteremtő cselekedete. Ez az isteni cselekedet hozzánk a hirdetett ige által közelít. Az evangélium szólal meg az apostolok igéjében és az apostoli ige nyomán az egyház prédikációjában. A hirdetett ige mindig a Szentírásból merít, azonban a Szentírás kinyilatkoztatássá nem önmagában válik, hanem mindig az élő ige prédikálása által. 3. Végül hangsúlyozni kell, hogy a kinyilatkoztatásban nemcsak Isten lép ki a maga titokzatos, és emberi ismerő képességünk számára hozzáférhetetlen elrejtettségéből, hanem az ige minket emb'ereket is megvilágosít, világosságra hoz és nyilvánvalókká tesz mint bűnös elesett embereket. Ugyanakkor azonban az evangélium igéje nem ítélettel fordul felénk, ha hittel hajolunk meg előtte, hanem új életre formál át minket. Az új életnek ebben az ajándékában válik a kinyilatkoztatás' „érvényessé" és „hatékonnyá", de ugyanebben éri is el a maga célját. Vázlatosan ez az a kinyilatkoztatás, amelyről az egyház a Szentírás alapján tanúbizonyságot· tesz. Ez a kinyilatkoztatás olyan értelemben „tárgya" a teológiának, hogy ez utóbbi a tudományos ismerés eszközeivel tudatosítja azt, amit az egyház mint isteni kinyilatkoztatást a hitében megragad és elsajátít. Amikor Isten a kinyilatkoztatásban, igéjében önmagát feltárja és megismerteti úgy, hogy minket vele új életre formál át, akkor ezt az immár nem elrejtett és haragvó, hanem nyilván ismert és kegyelmes Istent a hit által „ragadjuk meg". Istennek ez a „megismerése" és a hit szükségképen hozzátartoznak a kinyilatkoztatáshoz. Azonban ez a „megismerés" és a „hit" nem olyan (emberi) lehetőségeink és képességeink, melyekkel mi magunktól ragadhatjuk meg a kinyilatkoztatásban hozzánk lehajló Istent, úgyhogy az' ismerés és a hit a kinyilatkoztatás isteni cselekvésére reagáló emberi aktivitásunk volna. A kinyilatkoztatásban mindenképen Isten az „aktív", ő a „szubjektum", a cselekvő alany. Az önmagát közlő Isten tehát sohasem válik a mi ismerésünknek és hitünknek kiszolgáltatott „tárggyá", hanem ismerésünk és hitünk számára is mindig „alany", cselekvő aktivitás marad, aki nem szolgáltatja ki magát. Ez más szóval azt jelenti, hogy ismerésünket és hitünket, egyszóval: mi magunkat Isten formál a kinyilatkoztatás által, — ahogyan az Újszövetség is mondja: igéje által megújít, „újjászül" minket (1. Pét. 1, 23). 68