Karner Károly: Bevezetés a teológiába (Budapest, 1954)

II. rész. A keresztyén teológia - 3. fejezet. A teológiai gondolkodás átalakulása a felvilágosodás kora óta

Ezen az alapon tesEi Kant éles kritika tárgyává minden metafizika végső problémáit, köztük az észvallás alapfogalmait is. Ezek során vizsgálja meg az istenfogalmat, pontosabban az Isten létét ιbizonyító hagyományos ú. n. istenbizonyítékokat. Amikor ezeket sorra veszi, egyenként megállapítja róluk, hogy céljukat nem érik el és nincsen logikailag kényszerítő bizonyító erejük. Evvel Kant nem akarja tagadni Isten létét: logikai kényszerítő erővel éppen úgy nem lehet bizonyítani azt sem, hogy Isten nincs. Ezzel a bizonyítással azonban Kant nemcsak a szokványos metafizikának az alapjait rombolta le, hanem — s ez számunkra a fontosabb, — megdöntötte a theologia naturalisnak és a felvilágosodás észvallásának az alapjait is. A metafizikával és a theologia naturalis-szal együtt rendült meg a teológia -hagyományos értelmezése is. Kant éppen azt a racionális supranaturalizniust tette lehetetlenné, mely a teológia hagyományos értelmezését átjárta. Lehetetlenné vált és naivnak minősült tehát az az addig megszokott és elfogadott gondolkodás, amely fce,bizonyíthatónak vélte Isten létezését, őt logikai gondolkodással („spekulatív" módon) megismerhetőnek gondolta és azt tartotta, hogy ezt a természetes istenismeretünket megtetézi és körülbástyázza a kinyilatkoztatás és az abban adott „doctrina coelestis". Mindezzel azonban Kant, amint mondottuk, nem akarta tagadni az Isten (létét. Ellenkezőleg, a „Gyakorlati ész \kritikájá"-(ban, tehát a gyakorlati cselekvést szabályozó erkölcstan alapvetésében azt a tételt állította fel, hogy az istenfogalom a „gyakorlati ész" (tehát: erkölcsi tudatunk) „posztulátuma", követelménye. Kant szerint az erkölcsi törvény feltétlensége követeli tőlünk az erény megvalósítását. Mivel azonban az erkölcsi törvénynek való engedelmesség (az exényesség) a gyakorlati tapasztalás szerint nem jár együtt a földön az erényességnek kijáró boldogsággal, azért szükséges, hogy az erényesség és a boldogság együtt legyenek találhatók a „legfőbb jóban" és megvalósuljanak egy transcendens világban. Ennek az egységnek a legfőbb biztosítéka pedig Isten. Kant kriticizmusa rendkívül mély benyomást keltett a protestáns teológia munkásaiban. A felvilágosodás által megüresített teológiai gondolkodást ez a kriticizmus megfosztotta szilárdnak hitt alappilléreitől. Ugyanakkor azonban új távlatokat is nyitott meg a teológiai gondolkodás előtt. Különösen is megmutatkozik ez abban, hogy Kant az istenfogalmat (s ezzel együtt a vallást is) a „gyakorlati ész" (az erkölcs) világába utalta. Ezzel maga Kant is utat mutatott a „vallás" újszerű értelmezése felé és a racionális-tudományos gondolkodás keretein belül is lehetőséget biztosított olyan új alapvetésnek, amelyben a teológia mint tudomány is új értelmet nyert. 37