Karner Károly: Bevezetés a teológiába (Budapest, 1954)

II. rész. A keresztyén teológia - 3. fejezet. A teológiai gondolkodás átalakulása a felvilágosodás kora óta

keresztyén hitnek is mértékévé. A filozófiának és teológiának ez a közösen vallott alapmeggyőződése azt jelentette, hogy értelmi ismerő képességünk tisztára önmagából, az értelmes (logikus) gondolkodás segítségével — tehát a jelenségvilágnak a tapasztalatban adott szemlélete nélkül is— eljuthat a valóságnak, így Istennek is az érvényes megismerésére. Mindez már az ókori görög filozófusoknak iis közmeggyőződése volt. Ezen alapult az, amit Aristoteles ú. n. „első filozófiá"-ja óta „metafiziká"-nak (tehát a lét legáltalánosabb princípiumairól, a létező és a történeti világ végső összefüggéseiről szóló tannak) szoktunk mondani. Ezzel a filozófiai közmeggyőződéssel szemben már az ókorban is felléptek egyes olyan gondolkodók (a „szkeptikusok"), akik kételkedtek az igazság-megismerés lehetőségében és ezzel együtt abban, hogy ismerő képességünkkel valóban (objektív és adekvát módon) meg tudjuk ismerni a valóságot. De ezek a filozófusok nem tettek szert különösebb befolyá'sra, ia filozófiai gondolkodást nem tudták döntően meghatározni. Az újkori filozófiában a felvilágosodás racionalizmusának sokszor naiv ismeret-elméleti kritikátlanságával szemben a 18. században különösen az angol Hume Dávid. (1711—1776) képviselte azt a szkepticizmust, amely tagadta minden a tapasztalás határán túlmenő ismerésnek a lehetőségét. Ebben a helyzetben ismerte fel Kant azt a feladatot, hogy megvizsgálja az ismerés lehetőségét. Kant filozófiai problémája tehát az: mi az ismerés önmagában, mi annak a szeirke&ete és miben van az érvényessége. Ezt nevezi Kant az ismerés „transcendentális" problémájának. Evvel az ismeretelméleti („transcendentális") módszerrel akarja Kant a tudomány, az erkölcsiség (ill. erkölcstan) és a művészet érvényes törvényeit megállapítani. Az ismerés Kant transcendetntális kritikája szerint nem az, hogy valamely adott tárgyat, ill. jelenséget fogalmainkkal mintegy ábrázolunk. Az ismerés mindig szellemünk terméke, produktuma: az érzékiségünk (azaz érzéki ismerő szerveink) számára a tapasztalatban adott anyagot (a „szemléleteket") értelmünk előzetesen („a priori") meglévő kategóriáiba foglaljuk. Pontosabban a szemléletekben adott ismerési anyagot foglaljuk a tér és idő apriori kategóriáinak a segítségével általános érvényű ítéletekbe. Ismerésünk tehát valamiképen mindig kötve van a szemléletekhez és nem tud ezeken túlhatolni az önmagukban, tapasztalásunktól függetlenül meglévő valóságokhoz (a „Ding an sich "-hoz). Éppen ezért Kant ezerint a tapasztalásunkon túllévő, ill. a tapasztalás körébe nem eső valóságot nem tudjuk megismerni. Ezzel megszűnik a hagyományos értelemben vett metafizika létjogosultsága, mert hiszen a transcendens valóság, azaz a tapasztalásunkon túl eső valóság, amelyet a metafizika akar megismerni, sohasem lehet szemléleteink anyaga. 36