Karner Károly: Bevezetés a teológiába (Budapest, 1954)

III. rész. A teológiai tudományok - III. szakasz. A rendszeres teológia - 5. fejezet. Az apologetika

Amikor a keresztyén apologetika előtt egyre inkább elzárult annak az útja, hogy a logika segítségével kísérelje meg a transcendens valóságok és a hit igazságainak a bizonyítását, más járható utat keresett és vélt találhatni a keresztyénség védelmére: biztosítani igyekezett a keresztyén hit, a „vallás" számára a szellemi életnek egy olyan területét, amely önálló jelentőségű az ismerés eszközeivel feltárt terület mellett. A valóságoknak az a területe, amelyet a megismerés segítségével értelmünk bejárhat, a „tudás" területe. Más és ettől független terület az, amelyen a hit van otthon. Így alakult ki a múlt század világnézeti gondolkodásának egyik sokat tárgyalt kérdés-komplexuma: a hit és a tudás viszonyának a kérdése. Hogyan viszonylik egymáshoz a „hit" és pedig a vallásos hit vagy más szóval a vallásos ismerés területe és a „tudás" vagyis az értelmi megismerés területe? Vájjon van-e egyáltalában a valóságoknak olyan világa, amely az értelmi megismerés, a „tudás" számára hozzáférhetetlen, ellenben megközelíthető a hitbeli megismerés számára? A különféle világnézeti irányzatok ezekre a kérdésekre különböző feleletet adtak. De mivel a racionális-tudományos gondolkodás számára szinte axiómaszerű alaptétel volt az, hogy az ismerésünk számára megközelíthető világon túl nincs is olyasmi, amit valóságnak lehetne mondani, azért a filozófiai gondolkodásnak legjobb esetben is azt kellett felelnie ezekre a kérdésekre, hogy a hitbeli megismerés bizonytalan. A teológiai apologetika legtöbbször arra törekedett, hogy kimutassa: a keresztyén hit és a tudás között nincs ellentét, hit és tudás nemcsak hogy nincsenek ellentétben egymással, hanem ellenkezőleg, harmonikusan megférnek egymás mellett, sőt alátámasztják egymást. Már ez a néhány vázlatos vonás is mutatja, hogy a keresztyénség az újkorban mennyire más viszonyba került a hitetlen világgal, mint az ókorban. Amíg az ókori világnézeti harcban a keresztyénség a maga hódító erejének és erkölcsi, de egyúttal szellemi fölényének a tudatában harcolt a pogányság ellen, addig az újkorbán egyre inkább védekező hadállásba szorult a győzelmesen előretörő világnézetekkel és a „radikális immanencia-tudat" térfoglalásával szemben. Már a felvilágosodás'ellen folytatott küzdelemben összezsugorodott az, ami védhetőnek látszott, a „természeti vallás" három alaptételére: Isten, a lélek halhatatlansága és az akarat szabadsága voltak a végső bázisok. Kant kriticizmusa logikailag ezeket is védhetetleneknek minősítette. A modern teológia olyan módon igyekezett kikerülni a kriticizmus által támasztott nehézségeket, hogy a „vallást" kivonta a „tudás" területéről és azt mint élményt az érzés világában igyekezett lerögzíteni. A Schleiermacher által alkotott vallás-fogalomnak, amely a vallást „a feltétlen függés érzésé"-nek minősítette, itt van a nagy apologetikai jelentősége. 178