Karner Károly: Bevezetés a teológiába (Budapest, 1954)

III. rész. A teológiai tudományok - III. szakasz. A rendszeres teológia - 2. fejezet. A rendszeres teológia alapjellege

Λζ egyház tanításának az igazság-igénye Az egyház nem önmagából, nem is autonómmá lett hitéből, hanem a kinyilatkoztatásból meríti tanítását. A kinyilatkoztatást az egyház hit által ragadja meg, ezért tanítását is hit formálja. A rendszeres teológia ezt a hit által formált tanítást fejti ki összefüggő, rendszeres formában. Az egyház tanítását nem fejthetjük ki anélkül, hogy fel ne vessük az igazság kérdését. Az igazság kérdése ebben az összefüggésben nem téveszthető össze avval a másik kérdéssel, hogy helyes-e a keresztyén tanítás a maga normájához mérten. A rendszeres teológiában az isteni kinyilatkoztatásnak — és egyúttal a keresztyén hitnek — az igazság-igényéről van szó. Isten önmagát feltáró kinyilatkoztatása magában rejti azt az igényt, hogy az az Isten, aki magát kinyilatkoztatja, igaz Isten, nem valami önmagában semleges abszolutum, még kevésbbé emberi elképzelés vagy fantom. Hasonlóan rejti magában a keresztyén hit is az igazság igényét, t. i. nemcsak azt az igényt, hogy a hit történeti és lélektani valóság, hanem hogy igaz az, akire a hit irányul, és hogy igaz az, ami hitünk tartalmát alkotja. Keresztyén hitünk abban a meggyőződésben él, hogy Isten kinyilatkoztatása áttöri ennek a különben zárt immanens világnak a börtönfalait, és hogy hitünk által találkozunk a transcendens valósággal, mely különben hozzáférhetetlen, sőt hogy hitünket magát is a transcendens Isten hívta életre. A világ részéről a kinyilatkoztatásnak és a hitnek ez az igazság-igénye állandóan avval a gyanúval találkozik, hogy a transcendens valóság értelmünk vagy akaratunk posztulátuma, sőt illúzió, fantáziánk alkotása. Ezért a rendszeres teológia nem elégedhetik meg avval, hogy ismeri és elismeri a kinyilatkoztatásban, ill. a hitben rejtőző igazság-igényt, hanem azt meg is vizsgálja, más szóval ennek az igazság igénynek az érvényét a saját feltételeinek megfelelő kritika tárgyává teszi. Ezt nem szabad úgy érteni, mintha a rendszeres teológia feladata az volna, hogy a transcendens valóságot a tudományos ismerés eszközeivel megragadja, annak létét bebizonyítsa és ezen az úton a hitet az értelem előtt igazolja. Ha a rendszeres teológia feladatát így fogná fel, akkor visszaesnék a teológia Kant előtti állapotába: egyfelől nem venné eléggé komolyan Kantnak azt a kritikai tételét, hogy ismerő képességünk csak a neki megfelelő, tehát immanens valóságot ragadhatja meg, másfelől pedig ismét visszatérne a hagyományos teológiának ahhoz az álláspontjához, hogy a teológia végső értelemben „istenismeret", „cognitio Dei". Amikor azt mondjuk, hogy a rendszeres teológiának meg kell vizsgálni a kinyilatkoztatásban, valamint a keresztyén hitben rejlő igazságigényt, akkor ezt úgy kell érteni, hogy a teológiának ezt az 11 163