Karner Károly: Bevezetés a teológiába (Budapest, 1954)

I. rész. „Teológus" és „teológia" - 2. fejezet. A teológia és az egyházi szolgálatra való készülés

az egyházban lebecsülje és megvesse azt a szolgálatot, melyet a teológiai tudomány végzett. Erre nem jogosít fel az sem, hogy előfordult az egyház életében az is, hogy egyesek teológiai tudásuk ellenére is „hitetlenek" maradtak és csalárdul használták teológiai készültségüket. Ennek az ellenkezője is előfordulhat, sőt elő is fordult, it. i., hogy valaki a néki jutott karizmatikus ajándékot csalárdul használta vagy pedig a karizmatikus ajándék látszatát keltette és „hamis prófétaként" rombolta a gyülekezetet. Természetesen nem szabad megfeledkezni arról, hogy voltak az egyházban olyan karizmatikus próféták, akik sohasem tanultak teológiát és valóban építették az egyházat. Az ilyenek azonban legtöbbször sokkal többet köszönhettek a teológia szolgálatának, mint ahogyan azt ők maguk vagy hallgatóik és az általuk megnyert lelkek gondolták. Köztudomású pl. Ruotsalainen Pálról, a finn „parasztprófétárói", hogy mennyit köszönhetett Luther iratainak. 3. A Lélek igazi kegyelmi ajándéka nem indít senkit sem a teológiai tudomány megvetésére. Ellenkezőleg, felkelti bennünk a felelősséget és aggodalmat, hogy az evangélium üzenetét helyesen (tolmácsoljuk, meg ne hamisítsuk saját elképzeléseinkkel, gyarló emberi gondolatainkkal, esetleg egészen ferdén értelmezett, egyoldalúan kidamíborítottt igékkel, — más szóval: „rajongással". A teológiai tudománynak a szolgálata az egyházban éppen az, hogy ezt a felelősségtudatot éleszti bennünk. Figyelmeztet a veszedelmekre és az egyház gazdag tapasztalatának a birtokában segít saját emberi elgondolásainkat felismerni és megkülönböztetni attól, ami az egyházban a Szentlélek munkája. Hiszen maga a teológiai tudomány is a Szentlélek ajándéka. 4. Az evangélium hirdetéséért, a Krisztusban nyert kegyelemről szóló bizonyságtételért mindannyian felelősséggel tartozunk. Ez a felelősség annál nagyobb, minél inkább túlterjed a keresztyén hívő bizonyságtétele a legszűkebb egyéni körön, tehát a családban és az élethivatásban adott közvetlen kereten. Még sokkal nagyobb a felelősség ha „nyilvános tanítás"-ról van szó. A nyilvános tanításért mindnyájan felelősek vagyunk, akik az egyházban szolgálunk és felelős az egész egyház. Ez a nyilvános tanítás magának az egyháznak a bizonyságtétele. És ahogyan építi az egyházat, ha az evangéliumot (tisztán szólaltatja meg, éppen úgy rombolja, ha hamissá válik, még akkor is, ha az ilyen megtévedt (tanító abban a jóhiszemű meggyőződésben van, hogy a Szentlélektől nyerte a (tanítás karizmáját. Ezért az egyház nem engedheti el azt, hogy akik az egyházban nyilvánosan tanítanak, erre olyan érvényes egyházi „elhívást" kapjanak, melyben az egyház megvizsgálja (tanításra való alkalmasságukat, a „lelket", amely őket fűti, és a képzettséget, melyet a tanításhoz magukkal hoznak. 15