Karner Károly: Bevezetés a teológiába (Budapest, 1954)

III. rész. A teológiai tudományok - II. szakasz. Az egyháztörténeti teológia - 2. fejezet. Az egyháztörténet feladata, módszere és teológiai jellege

visszatérő és megújuló változásának a törvényszerűsége szerint szemlélte. A bibliának a lineáris időszemlélete beleágyazza a történelmet Isten örökkévaló tervébe. Ezért a történelem folyását egységesnek ismeri fel, mert Isten akaratához hozza viszonyba. Az egyháztörténet ebben az értelemben vizsgálja az egyház történetének az alakulását, pontosabban az egyháztörténeti „fejlődést": ez mindig feltételezi az egyház történeti fejlődésének a folyamatosságában e történet egységét és evvel egyúttal adva van számára fejlődésének a célossága is. A történeti kutatás számára éppen úgy, mint az egyháztörténeti vizsgálódás számára elkerülhetetlen, hogy a jelenségek és azok összefüggésének a mérlegelésénél fel ne vesse az okság kérdését. Az egyháztörténet kutatása is akkor „tudományos", ha kritikai módszerrel alkalmazza az okság kategóriáját. De az okság kategóriája maga veti fel a célosság kérdését. Ez így van a természeti jelenségeknél is. Ha pl. megállapítjuk a szabad esés vagy a súrlódás törvényszerűségét, akkor ezzel együtt azonnal keressük ennek a törvényszerűségnek az értelmét és „hasznát", ezen keresztül pedig a „célosságát": a súrlódás törvényszerűsége teszi pl. lehetővé a járást és válik felhasználhatóvá járművek mozgatásánál. Még inkább jelentkezik a célosság kérdése a történelem világában. Az idő és az események feltartóztathatatlan folyása már magában véve is felveti azt a kérdést: van-e a megismételhetetlen történeti események sorozatának és ezzel együtt az — általunk mindig egységesnek feltételezett — történelemnek valamilyen iránya, amely felé halad, van-e valamilyen célja, amelyet el akar és el kell érnie? A keresztyén gondolkodást és vele együtt az egyháztörténeti kutatást e tekintetben kezdettől fogva meghatározza az evangélium üzenete: már az Isten királysága elközelítésének a meghirdetése viszonyba helyezi napjainkat (a népek sorsát) és egyéni életünk folyását — mint a „történelem" kollektív és egyedi alakulásának a formáját, — az örökkévalósággal, pontosabban Isten ítéletével és Isten királyságának az új életével. Hiszen Jézus sírt Jeruzsálem fölött, amely nem ismerte meg „a meglátogatásának idejét" (Lk. 19, 44). Az az eszkatalógikus szemléletmód, amely az Újszövetség egész gondolatvilágát átjárja és amelyben a keresztyén gyülekezet új történettudata is megszólal, ill. amelybe ez az új történettudat felvevődik, magában foglalja, hogy nemcsak az egyes ember életének, hanem az egyház történetének — és vele együtt az egész történelemnek — célossága van. Nem a mi feladatunk megvizsgálni, hogy a modern történetszemléletben hogyan alakul a történelem célosságának a képzete. Az egyháztörténelem számára a célosság azt jelenti, 1.40