Karner Károly: Bevezetés a teológiába (Budapest, 1954)

III. rész. A teológiai tudományok - II. szakasz. Az egyháztörténeti teológia - 2. fejezet. Az egyháztörténet feladata, módszere és teológiai jellege

nek, mit mellékesnek, mit „történelmet formáló" eseménynek és mit jelentéktelennek, amelynek nincs kihatása az utána következő fejlődésre? — ezekre a kérdésekre a kutató elsősorban hite és alapmeggyőződése szerint ad feleletet. Lehet hogy valamely esemény vagy eseménysorozat, melyet a kortársak mint történelemformáló jelenséget éltek át és amelynél szinte hallották „a történelem kerekeinek a dübörgését", a későbbi szemlélő számára jelentéktelennek tűnnek fel — éppen más általa felismert a történelmet mozgató erők szempontjából. Viszont esetleg megnő olyan események jelentősége, amelyekről a kortársak alig vagy egyáltalán nem vesznek tudomást. Az egyháztörténet keretein belül ez így van első sorban a keresztyénség kezdeti történetében. Jézus halálát és feltámadását csak tanítványainak egészen szűk köre „vette tudomásul" s ők sem nézték ezeket mint történelemformáló eseményeket. Tacitus, a legkiválóbb római történetíró számára sem jelent Jézus halála a szó mély értelmében vett „történelmi eseményt", hiszen éppen csak tudomást vesz róla és egyetlen színtelen mondatban tekint vissza rá (Annales XV, 44). Csak jóval utóbb derült ki, hogy a történelem valódi folyása tekintetében milyen jelentősége volt ennek az „esemény"-nek. Ugyanezt lehet megállapítani az egyháztörténet sok más eseményével kapcsolatban is. Az egyes események és azok összefüggésének a kérdése veti fel a történeti „fejlődés" és „haladás" kérdését. A „fejlődés" fogalma pedig egyfelől feltételezi azt a szemléletmódot, amely az egész történelmet vagy legalább annak egyes „köreit" egységnek tudja, másfelől pedig szoros összefüggésben van avval a n.ásik kérdéssel, hogy van-e a történelmi jelenségeknek és folyamatoknak célossága. Az egyháztörténet szempontjából e tekintetben döntő annak felismerése, hogy az Újszövetségben egészen sajátos új történettudat szólal meg, amely azután átment az egyházba és az egyháztörténet alakulásának is a döntő tengelyévé lett. A keresztyén gyülekezet „új nép"-nek, pontosabban Isten új népének tudja magát, amelyet Isten minden más népből kiválasztott magának. A gyülekezet ezzel elkülönül a „népek"-tői, mert hiszen a zsidók és a (pogány) „népek" mellett a „harmadik nemzetség" (tertium genus,

καινον γένος). Ugyanakkor mindkettőt fel is veszi magába, mert hiszen zsidók és pogányok számára egyaránt megnyílik az út ebbe az „új nép"-be. Ebben az új történettudatban alapvető módon jelentkezik a történelem egységének a képzete: ez a képzet a biblia talaján nőtt és történettudatunk alapvető, egyenesen axiomatikus mozzanatai közé tartozik. Mögötte a bibliai gondolkodás lineáris időszemlélete húzódik meg. Ez az időszemlélet élesen elválik a görög gondolkodás ciklikus időszemléletétől, amely a történelem folyását is a természet örökösen 139