Karner Károly: Apokalipszis (Bécs, 1974)

FORDÍTÁS ÉS MAGYARÁZAT - II. rész - 2. szakasz. 6,1-8,1. A hét pecsét feltörése

telepítését, sőt a meglévők felének kiirtását is elrendelte, hogy az így nyert területeken ismét gabonát termeljenek. A lakosság felháborodása azonban a császárt a következő évben rendeletének visszavonására kényszerítette. Némelyek úgy vélték, hogy ez a rendelet, ill. annak visszavonása tükröződik abban a szózatban: „az olajban és borban ne tégy kárt!". De hamar észre lehet venni, hogy a császári rendeletben olajról egyáltalán nincs szó és figyelni kell arra is, hogy a rendelet csak Itáliára vonatkozott, úgyhogy az Kisázsiában, ahol Jel. keletkezett, nem okozhatott jelentősebb feltűnést. Nem is volt a rendeletnek köze drágasághoz és éhínséghez. Mindezek a megfigyelések arra mutatnak, hogy — ha a négy lovas képében érezhetők is ősrégi motívumok vagy esetleg színezte is azok alakját egy-egy egykorú tapasztalásból származott mozzanat, — azok értelmét nem ezekből, hanem magából a látomások leírt alakjából kell megkeresnünk. Az említett motívumok esetleg színesebbé teszik a képet, de értelmét nem adják meg, azt nem ismerjük fel. Ezeket a motívumokat nem helyezhetjük előtérbe. 9 10 11 9 6,9-11. Az ötödik pecsét feltörése, a vértanúk panasza Amikor [a Bárány] feltörte az ötödik pecsétet, láttam az oltár lábánál azoknak lelkét, akiket megöltek az Isten igéjéért és a tanúbizonyságtételért, amelyhez ragaszkodtak. / És hangos szóval kiáltottak: Még meddig tart, Uram, ki szent vagy és igaz, amíg majd ítéletet tartasz és megtorolod vérünket a föld lakosain? / Ekkor mindegyikük fehér ruhát kapott és megmondták nekik, hogy nyugodjanak még egy kevés ideig, amíg betelik szolgatársaik és testvéreik száma, akiket megölnek majd, akárcsak őket. Az ötödik pecsét feltöréséhez kapcsolódó látomás-jelenet — mint arra már utaltunk — megfelel a szinoptikus apokalipszis azon rendjének, amely háborúhoz és forradalmakhoz kapcsolódva a tanítványok üldöztetéséről szól (Mk. 13,11-13). így áll e jelenet központjában a vértanúk imádsága és a nekik adott isteni válasz. Nem a vértanúk szenvedéseinek az ecsetelését kapjuk. A Jel. e tekintetben épp olyan tartózkodó, mint az Újszövetség általában. István vértanú vértanúságának leírásától eltekintve (ebből a leírásból is hiányzik a mártír szenvedésének rajza), az Újszövetség sehol sem részletezi a mártíriumokat. Ezt a gyakorlatot követi a Jel. szerzője is, pedig leírásai egyébként éppenséggel nem fukarkodnak a borzalmasnál borzalmasabb képekkel. De a vértanúság a keresztények számára nem eszkatológikus „csapás", hanem a Krisztushoz való hűség megdicsőülése. János e látomás-jelenet megfogalmazásánál visszatekint a már bekövetkezett mártíriumokra, és talán nem csupán keresztény vértanúkra gondol, hanem egybe foglalja őket mindazokkal az igazakkal és vértanú-prófétákkal, akiknek vérét „az igaz Ábel vérétől Zakariásnak, Barakiás fiának véréig" kiontották (Mt. 23,35). Ezt az értelmezést legalább is megengedi az a körülmény, hogy a szerző vértanúságuk okaként nem a „Jézusról való bizonyságtételt" (Jel. 1,2; 12,17) említi, hanem általános körülírással a tanúbizonyságtételről szól, „amelyhez ragaszkodtak". 93