Karner Károly: Apokalipszis (Bécs, 1974)
FORDÍTÁS ÉS MAGYARÁZAT - II. rész - 2. szakasz. 6,1-8,1. A hét pecsét feltörése
Látomásában János az „oltárt" látja (Jel. 8,3; 9,13; 14,18; 16,7). A szövetség sátora, ill. a templom és annak felszerelése, tehát az oltár is 2. Móz. 25,9.40; 4. Móz. 8,4 értelmében a mennyei mintára készült. Ezért mondja Zsid. 8,5 és 9,23 az ószövetségi istentiszteletet — és ezzel együtt az ott használt „sátort" (= templomot), valamint a szertartási eszközöket — a „mennyei", ill. „a mennyben levő" igazi, eredeti templom és szertartásai „képmásának", kiábrázolásának, mintegy „árnyképének". A jeruzsálemi templomban tudvalevőleg két oltár is volt: 1. a nagy égő áldozati oltár a harmadik udvarban, a tulajdonképpeni templom-épület előtt, 2. a füstölő áldozatok bemutatására szolgáló oltár a templomépületben az ún. szenthelyen. Jel. azonban mindig ugyanazt az egy oltárt említi, amely a mennyei szentélyben Isten trónja előtt van (8,3). Ez azzal függ össze, hogy a mennyei szentélyben nem mutatnak be égő áldozatokat. Az egyetlen igazi áldozat ti. megtörtént a golgotai kereszten s az nem ismételhető meg. Az Isten trónja előtt álló oltár lábainál látja János a vértanúk „lelkét". Az áldozati állat vére lecsurgott az oltár lábához. Mivel pedig ókori gondolkodás szerint a lélek a vérben van (3. Móz. 17,11.14; 5. Móz. 12,23), azért mondja János is, hogy az oltár lábánál látta a vértanúk „lelkét". Amikor az áldozat bemutatásánál az állat vérével a pap az oltárt meghinti (3. Móz. 4,7), akkor ezzel az áldozat „lelkét", azaz „életét" önti ki az oltáron. Halál „áldozat", — bár csak jelképes értelemben, aminthogy Jel. általában csak jelképes értelemben vett „áldozatokat" ismer. De mégis áldozat a haláluk, mert Isten igéjéért és a tanúbizonyságtételért haltak meg, amelyhez halálig ragaszkodtak. így látja János őket — mint valami közbülső állapotban — az oltár lábánál. 1 8 Mivel az oltár közvetlenül Isten színe előtt van, azért a látomás e jelenete azt is mondja a gyülekezetnek, hogy a vértanúk máris ott vannak Istennél és könyörögnek hozzá. „Hangos szóval kiáltanak" a vértanúk Istenhez, akit minden hatalommal rendelkező „Ürnak, Szentnek és Igaznak" mondanak: már ebben a megszólításban jelentkezik annak tudata, hogy egyedül Isten kezében van a segítésre képes hatalom, mellyel legyőz minden ellenséget. Szentséges hatalmát arra használja fel, hogy eltiporjon minden hazugságot és gonoszságot. Mint ahogyan már a prófétánál is felhangzik az aggodalmas kérdés (Zak. 1,12): „Seregek Ura, meddig nem könyörülsz még Jeruzsálemen?" úgy hangzik itt is az aggodalmasan várakozó kérdés: „Meddig tart még?" Ott ég ez a kérdés a gyülekezet lelkén is, amely sóvárogva várja Urának érkezését, hogy ö vigye haza az őt dicsőítő, neki szolgáló és vele elválaszthatatlan közösségben élő választottak seregébe. Domitianus idején, amikor Jel. keletkezett, ez a kérdés annál égetőbb volt, mivel a gyülekezet nemcsak az elmúlt nemzedék vértanúira gondolt, hanem érezve a császári parancsuralom egyre erősebb szorítását új vértanúságok küszöbén is állott. De a könyörgés, amely a vértanúk ajakán megszólal, nem bosszút és meg1 8 Innét eredt a katolikus egyházban az az elterjedt szokás, hogy minden oltárban elhelyeznek egy-egy ereklyedarabot: valamely vértanú, ill. szent egyegy csontdarabkáját. 94
