Karner Károly: Apokalipszis (Bécs, 1974)

FORDÍTÁS ÉS MAGYARÁZAT - II. rész - 1. szakasz. 4,1-5,14. Hódolat Isten és a Bárány előtt a mennyei istentiszte-letben

2 3 ezek az antik — és vele együtt a bibliai — világkép számára eredetileg konkrét térbeli és adott helyet megjelölő fogalmak voltak, az idézett ó- és újszövetségi helyek mutatják, hogy a zsidóság, valamint vele együtt Jézus és az őskereszténység számára is jelképes értelmet kaptak. Nem mintha számukra többé nem lett volna érvényes az antik világkép: erről szó sem lehet. De ennek ellenére is a „menny" többé nem tisztára fizikai értelemben vett „hely" — noha az is —, hanem az a jelképes értelemben veendő adottság, ahonnét Isten érvényesíti akaratát és uralmát. Ezért a kapu feltárulása a „mennybolton" (Mk. 1,10; Csel. 7,55) a látnók számára nemcsak utat nyit Isten különben hozzáférhetetlen, elrejtett világához, hanem egyúttal ledönti azt a láthatatlan és áttörhetetlen választófalat is, amely Istent az ember világától elválasztja. A megnyílt eget mutató látomással együtt hang is szól Jánoshoz. A már 1,10-ből ismert hang utasítja: „menjen fel" a megnyílt menny kapujába, hogy meglássa, „aminek ezután kell megtörténnie" (1,1.19). Közbevetett megjegyzés hangsúlyozza, hogy János a látomást a Lélek által okozott elragadtatás („eksztázis") állapotában élte át.

9 Most tárul fel szemei előtt a mennyei szentély és bepillantást nyer a „mennyei istentiszteletbe", amelyről a korabeli zsidó gondolkodás úgy vélte, hogy a jeruzsálemi templomban folyó kultusz annak csak földi tükrözése. A következő fejezetek látomásai is a mennyei istentisztelet keretébe illeszkednek bele. Ez más szóval azt jelenti, hogy ott, Isten színe előtt mutatkozik meg az emberiség történetének igazi és végső értelme. A látomásokban nem a földi történelem szimbolikusan megrajzolt eseménysorozata „játszódik le", úgyhogy ezeket a képeket kellene mintegy „megfejteni" ahhoz, hogy megkapjuk akár a világtörténelem, akár az egyháztörténet eseménysorozatait. Amit a látomások képei a gyülekezetnek megmutatni akarnak, az a történelem eseményeinek belső tartalma, az, „aminek ezután — tehát azután, hogy Krisztusé minden hatalom mennyen és földön — meg kell történnie." Ennek megrajzolására állítja elénk a most következő jelenet a „mennyei szentélyt", pontosabban Isten örökkévaló uralmát annak emberi szemek számára hozzáférhetetlen titokzatosságában. Ehhez a rajzhoz János a kifejező eszközöket, képeket és jelképeket elsősorban Ezék. 1. látomásából veszi, de úgy, hogy az ott adott mozzanatokat átformálja. Belejátszanak elbeszélésébe természetszerűleg más motívumok is, pl. Ezsajás elhívatási látomásából (Ezs. 6). Az első, ami a látomás során János szeme elé tárul, a „trón", ti. Isten „trónja". Ezékiel említett látomásában (Ezék. 1,26), de más rokon ószövetségi látomásokban is a próféták Istent emberhez hasonló alakban rajzolják meg. A Jel.-ben ez hiányzik, nyilván azért mert a szerző Istennel kapcsolatban kerül minden antropomorf vonást. Csak a trón képzete maradt meg és az, 9 Valójában már a bevezető mondat: „ezután [új látomást] láttam" feltételezi az eksztatikus elragadtatást, tehát annak hangsúlyozása, hogy a szerző elragadtatásba esett, nem jelent az 1. vershez képest új mozzanatot. A bevezető mondathoz viszonyítva az eksztázisba esés hangsúlyozása azt érzékelteti, hogy ezzel kezdődik a látomás tulajdonképpeni leírása. 77