Karner Károly: Apokalipszis (Bécs, 1974)
FORDÍTÁS ÉS MAGYARÁZAT - I. rész. 2,1-3,22. Krisztus üzenetei a hét kisázsiai gyülekezethez
14 15 ö az egyetlen vértanú, akit az üzenetek, sőt általában a Jel. megemlítenek, úgyhogy valószínűnek látszik, hogy a Jel. keletkezésének időpontjáig Kisázsiában nem is volt több, vagy legalább is nem volt sokkal több vértanú. A „tanú" (görög martys = „mártír") szó is itt áll az Újszövetségben — Csel. 22,20-tól eltekintve — először világosan a „vértanú" értelmében. Antipas vértanúsága döbbenetes emlékként, mint az apokaliptikus időkben tomboló sátáni gonoszság példája élt a gyülekezet emlékében. Ezért hangsúlyozza az üzenet a mondat végén újólag, hogy Antipast ott ölték meg, „ahol a Sátán lakik". Krisztus azért is hangsúlyozza bírói tisztét üzenetében, mivel a gyülekezetet fenyegeti az elvüágiasodás. A gyülekezet elleni „panasz" azt mondja, vannak tagjai közt, akik „Bálám tanítását követik, ez pedig arra tanította Bálákot, hogy tőrt vessen Izráel fiainak és elcsábítsa őket bálványáldozati hús evésére, meg paráználkodásra". Bálám és Bálák történetét (4. Móz. 22-24; 25,1-2; 31,16) a zsidó írástudomány elrettentő példaként tartotta számon és úgy értelmezte, hogy Bálám és Bálák Izráelt fondorlattal bálványimádásra csábították. Ezért Bálám az írástudományban az istentelenek és a gonosz bálványimádók prototípusa. Hasonló értelemben használja fel a szerző itt is a történetet, amely jelképesen a gyülekezetben fellépő bajok megjelölésére szolgál. Ahogyan János számára ószövetségi fogalmak, képek és kifejezések állandóan eszközül szolgálnak a látomásaiban látottak és a kapott kinyilatkoztatások leírására és értelmezésére, úgy szolgál Bálák és Bálám alakja — a zsidó írástudomány szemüvegén keresztül nézve — hasonló célt. Az olvasóval a szerző így értteti meg a veszélyt, amelybe a gyülekezet egyes tagjai kerültek, amikor engedtek a pogány környezet csábításának. A „bálványáldozati hús evése", ill. keresztények részvétele a pogány lakomákon valamikor a korintusi gyülekezet belső békéjét osztotta meg (1. Kor. 8,10). Lehet, hogy ez a kérdés a Jel. keletkezése idején még mindig vagy újból veszélyeztette a gyülekezet életét. Talán a pergamumi gyülekezet belső rendjét és egységét is megbontották egyes tagjai azzal, hogy engedve a csábításnak — esetleg pogány rokonok hívására vagy egyéb társadalmi kapcsolatok folyományaként — részt vettek olyan összejöveteleken, amelyek keresztény hitükkel ellenkező magatartásra indították őket. De könnyen lehet az is, hogy az üzenet két kifejezése — bálványáldozati hús evése és paráználkodás — jelképes értelemben veendő: az első a pogány világ csábításának való engedést, a második pedig — mint már az ószövetségi prófétáknál, főként Hóseásnál — a bálványimádást, talán a császárkultuszban való részvételt jelöli meg. Mindkét magatartás a keresztény hit és a bálványimádás összekeverését, megalkuvást és behódolást jelentett. Ez pedig alapjában támadta meg a gyülekezet életét. Valószínűleg ez jellemezte a nikolaitákat is, akik — mint azt 2,6 és talán 2,20 is tanúsítja — a kisázsiai gyülekezetek keresztény életét és hitét magatartásukkal („cselekedeteikkel", ahogy 2,6 mondja) súlyosan veszélyeztették. A nikolaiták irányzatáról azonkívül, hogy Jel. említi őket semmit sem tudunk. Későbbi egyházi írók nevüket a Csel. 6,5-ben említett antiochiai Nikolaoszra vezették vissza, de hogy ez történetileg helytálló-e, azt nem lehet megállapítani. A nikolaiták mindenesetre olyan irányzatot képviseltek, 63
